A Fidesz-kormány évek óta azt állítja: a rezsicsökkentés fenntartásának záloga a nagyvonalúan „kedvezményes” orosz gáz. Orbán Viktor miniszterelnök a választások előtt megszokott éles hangnemben fogalmazta meg: „Aki azt állítja, hogy a rezsicsökkentés orosz energia nélkül is fenntartható, az vagy szamár, vagy hazudik.” Bő másfél évvel később, távozásával kapcsolatos interjújában azonban Szijjártó Péter külügyminiszter jóval árnyaltabban beszélt ugyanerről. De vajon mi igaz abból, amit az orosz gázról mondott? A valós adatok alapos elemzése egy másik képet fest, mint a kormányzati közlemények. A rezsicsökkentés nem a „bunkergolyó-kötélpálya” logikáján működik, ahol az egyik forrás kiesése szakadékba zuhanást okoz. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kormány – tisztán politikai döntésként – vállalta, hogy több százmilliárd forint éves költséggel kipótolja a különbözetet a drágábban vásárolt és olcsóbban eladott gáz között. Az orosz gáz jelentősége és ártétele ebben a képletben messze nem olyan döntő, mint azt a hatalom próbálja beállítani. Az elbeszélés célja nyilvánvaló: a választók félelmének ideiglenes csillapítása, és az energiafüggőség kialakításának örökre szóló legitimálása.
Szijjártó Péter és az orosz gáz: valóság vagy mítosz?
Az ígért kedvezmény és a kemény adatok
Szijjártó Péter mindig is az orosz energiaellátás fontosságának fő kormányzati szószólója volt. Interjúiban is hangsúlyozta, hogy a Gazprom a „legolcsóbb forrás”, és egyedi áras különszerződésekről tárgyalt. A külkereskedelmi statisztikák azonban nem támasztják alá ezt a drámai árelőnyt. Elemezve a hazánkba beérkező orosz gáz átlagárának alakulását a háború kitörése óta, egyértelmű a következő minta: az orosz import gáz ára szorosan követi a nemzetközi piac (pl. a holland TTF tőzsde) árjegyzéseit. A kapcsolat olyan szoros, hogy a két görbe gyakorlatilag párhuzamosan mozog. Ez azt jelenti, hogy Magyarország – Szijjártó miniszter elismerése szerint is – egy, a tőzsdei árhoz kötött formulával vásárol orosz gázt. Az általános közfelfogással ellentétben tehát nincs valami különleges, örök, a piaci ingadozásoktól független árú „bunkergolyó-szerződésünk”.
Hol van a híres árelőny?
Azért, hogy teljes képet kapjunk, össze kell vetni nemcsak a tőzsdei, hanem a más forrásból (pl. LNG kereskedelem, nyugati vezetékes szállítás) származó gáz átlagárával is. Erre is vannak nyilvános külkereskedelmi adatok. Az elemzés nem mutat kiugró előnyt. A háború utáni időszakot áttekintve voltak olyan hónapok, amikor az orosz gáz volt olcsóbb, és voltak olyanok, amikor jelentősen drágább – például pont 2022 végén, amikor Szijjártó Péter tárgyalt le egy rendkívül drága többletbeszerzést. A hosszú távú átlagban azonban az árkülönbség a teljes import figyelembevételével elenyésző, csupán néhány százalékos nagyságrendű. Ez egyáltalán nem az a sorsfordító előny, amire a kormányzati narratíva épült.
A rezsicsökkentés valódi záloga: az államkassza
Itt jutunk el a legfontosabb ponthoz. Tegyük fel egy pillanatra, hogy az orosz gáz valóban lenne pár százalékkal olcsóbb az alternatívákhoz képest. Még akkor is, mi köze ennek a rezsicsökkentés fenntarthatóságához? A válasz: nagyon keveset. A rezsicsökkentés lényege, hogy a fogyasztók jóval a beszerzési ár alatt fizetnek a gázért. Az ábrák egyértelműen mutatják: 2022 óta a lakossági gázár (akár a rezsicsökkentett, akár a KSH által számolt átlagos ár) folyamatosan és jelentős mértékben – nevezetesen 20-100 százalékkal – alatta van mind a tőzsdei árnak, mind az orosz import átlagárának. A különbséget az állam (azaz az adófizetők) pótolja.
Magyarán: a rezsicsökkentés nem az orosz gáz árkülönbségén áll vagy bukik. A rezsicsökkentés akkor áll vagy bukik, hogy a kormány mennyi pénzt hajlandó az állami költségvetésből – részben költségvetési hiányt és inflációt gerjesztve – ebbe az irányba ömleszteni. Ha a kormány képes volt kezelni azt a helyzetet, amikor 2022 augusztusában közel 1100 forintért vásárolt gázt, miközben a lakosság körülbelül a tizedéért kapta, akkor egy pár százalékos, alternatív forrásokra való átállás miatti áremelkedést biztosan meg tudna oldani. Persze, politikailag kényelmesebb volt minden gondot egyetlen külső tényezőre – Brüsszelre és az orosz gáz hiányára – kenni, mint beismerni, hogy a rendszer fenntarthatósága elsősorban belső, költségvetési döntéseken múlik.
Összefoglaló: Az elbeszélés vége
Szijjártó Péter mostani, árnyaltabb megfogalmazása is elismeri, hogy a rezsicsökkentés komplexebb kérdés, mint a kormányzati kampányszólamokból kiderült. A tények támasztják alá: az orosz gáz árát a világpiac határozza meg, jelentős árelőny nem mutatható ki, és a rezsicsökkentés fenntarthatóságának valódi motorja nem egy külföldi forrás olcsósága, hanem a kormányzat pénzügyi forrásainak mélysége és politikai akarata. A „szamár vagy hazudik” narratíva egy kényelmes, egyszerű mítosz volt, amely egy bonyolult, költséges gazdaságpolitikai döntést próbált meg egyetlen külső ellenségképre redukálni. Az adatok azonban beszédesebbek a kampányjelmondatoknál, és 2026-ra már senki sem csaphatja be a nyilvánosságot azzal, hogy a rezsi számláján látott magas összeg egyedül és kizárólag a brüsszeli bürokraták oroszellenes politikájának következménye lenne.
