Kovács Béla, az orosz titkosszolgálat ügynökeként végül jogerősen elítélt egykori Jobbik EP-képviselő tanulságos története nem csupán egy kémszál lelepleződéséről szól. A nyomozás rendkívüli menete, az eljárás gyümölcstelen végkifejlete, valamint különösen az a kijelentés, miszerint a volt külügyminiszter, Szijjártó Péter számára Kovács „nem volt a radarján”, egy komplex politikai-diplomáciai játszmára utal, melyben a vétkes egyén megbüntetése talán sosem volt a kormányzati szándékok között.
A dokumentált tények egymásra helyezve egy olyan képet alkotnak, amely komoly kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy az Orbán-kormány mennyire volt hajlandó áttörni az ügyben, és vajon nem-e volt a külpolitikai pragmatizmus áldozata egy ország biztonságát veszélyeztető ügynök valódi felelősségre vonása.
Egy tanúvallomás Szijjártó és Lavrov titkos tárgyalásáról
Az ügy egyik legfurcsább momentumát egy közvetlen tanúvallomás szolgáltatja. 2017 szeptemberében, amikor az ügye már a bíróság előtt járt, Kovács Béla találkozott ismerőseivel Brüsszelben, egy másik EP-képviselő irodájában. A találkozó egyik résztvevője részletes beszámolót adott arról, amit Kovács mondott. A politikus magabiztosan közölte: nem aggódik, mert pár nappal korábban, szeptember 22-én Szijjártó Péter és Szergej Lavrov orosz külügyminiszter találkoztak New Yorkban, és megbeszélték, hogy „elengedik” őt.
A tények egy része ellenőrizhető: Szijjártó és Lavrov valóban találkoztak szeptember 22-én az ENSZ közgyűlésén New Yorkban. Ha alkut kötöttek – és erről Kovács jó eséllyel az orosz kapcsolataitól tudott –, akkor Kovács információja elsődleges forrás lehetett.
A kijelentés súlyát az adja, hogy Szijjártó Péter a 2022-es választások után a Telexnek adott interjújában kategorikusan tagadta, hogy Kovács Béláról bármikor is beszélt volna Lavrovval. Azt állította, „Béla ügyével nem nagyon foglalkoztam, őszintén szólva”, és hogy Kovács „nem volt a radarján”.
Ez a kijelentés a későbbi tények fényében különösen érdekes. 2022-ben ugyanis a Kúria jogerősen öt év fegyházra ítélte Kovács Bélát kémkedésért.
Elsősorban arról találták bűnösnek, hogy orosz hírszerzőknek adott át információkat az Európai Unió intézményeinek destabilizálására, az orosz érdekek előmozdítására. Bűnösségének jogerős megállapításával szemben a külügyminiszter tudatlanságnak vallása súlyos kérdéseket vet fel az állami prioritásokkal kapcsolatban.
A kémelhárítás rendhagyó megközelítése
Egy tipikus kémügyben a titkosszolgálat titkos operatív feldolgozást folytat, bizonyítékokat gyűjt, és a megfelelő pillanatban a nyomozhatóság tettenéréssel őrizetbe veszi a célszemélyt, megakadályozva a bizonyítékok megsemmisítését.
Kovács Béla ügyében ez nem történt meg. 2014 májusában a kormányközeli Magyar Nemzet írta meg elsőként, hogy az Alkotmányvédelmi Hivatal kémkedés gyanúja miatt feljelentést tett. Ez volt a nyilvános lépés. Egy művelet titkos feldolgozásánál azonban nem először a sajtónak szivárogtatják ki az információt, mert így a célszemély és kapcsolatai értesülnek a fenyegetettségükről.
Az ügyet ismerő források szerint ezt a rendhagyó lépést maguk a titkosszolgálati munkatársak is belső ellenállással fogadták. A jól informáltak körében az az érzés uralkodott, hogy a műveletet politikai okokból, „felülről” akasztották meg idő előtt. Ha tovább tudtak volna dolgozni, nemcsak Kovácsot lehetett volna tetten érni, hanem az orosz hálózat mélyebb felgöngyölítésére is lehetőség nyílt volna.
Kovácsot soha nem vették őrizetbe. EP-képviselői mentelmi jogát csak 2015 októberében, tehát a nyilvánosságra kerülés után másfél évvel függesztették fel. Ez azt jelentette, hogy a megállapított orosz ügynök szabadon utazhatott, kapcsolatot tarthatott, végül – az ítélet után – sikeresen Oroszországba menekült, ahol állítólag politikai menedékjogot kapott. Nemzetközi elfogatóparancs hiánya sem akadályozta meg a szökését. Mindez azt sejteti, hogy a szökés veszélye valós volt, de a bíróság nem látta indokoltnak a korai kényszerintézkedést.
Két lövés egy csapásra – politikai és diplomáciai célok
A felderítés idő előtti leállításával a Fidesz-kormány látszólag két fontos célért játszott.
Egyrészt szolgálata lehetett a belső politikai ellenfél, a Jobbik gyengítésére. 2014 tavaszán a Jobbik az egyre stabilabb társadalmi támogatottságot élvező radikális párt volt, amely a Fidesz számára komoly kihívást jelentett. Egy magas szintű, orosz kémmel kapcsolt botrány – amelynek részleteit azután a Jobbik maga is próbálta eltussolni – súlyos hitelkártyát adott a kormánypárt kezébe a konkurencia szégyenítésére.
Másrészt, gesztus lehetett ez Oroszország felé. A művelet leállításával Magyarország jelezhette Moszkvának, hogy nem kívánja a kémhálózat mélyebb feltárásával komolyabb kárt okozni az orosz érdekeknek. Olyan szándékos vagy véletlen gesztus, amely lehetővé tette, hogy az ügynök és kapcsolatai biztonságban érezzék magukat.
Ez a gesztus a külpolitikai időzítéssel is összhangban volt. 2014 januárjában, azaz a Kovács-ügy nyilvánosságra kerülése előtt néhány hónappal,Orbán Viktor miniszterelnök Moszkvában megállapodást írt alá Putyinnal a paksi atomerőmű orosz finanszírozású bővítéséről. Ez egy több mint 10 milliárd eurós hitelből és erős energetikai-függőségi kapcsolatból álló megállapodás volt. Ugyanebben az évben, a Krím annektálása után az EU bevezette az oroszellenes szankciókat, a magyar kormány pedig folyamatosan bírálta azokat és hangsúlyozta a Moszkvával való párbeszéd fontosságát.
Ezek a lépések egyértelműen mutatják, hogy 2014 a magyar-orosz kapcsolatok új, gazdaságilag szorosabb szakaszának kezdete volt. Ilyen környezetben egy agresszívan üldözött, de potenciálisan kompromittáló kémügy kína lehetett a kétoldalú kapcsolatokban.
Szijjártó radarjának különös vaksága
Szijjártó Péter kijelentése, miszerint Kovács „nem volt a radarján”, mindezek fényében egyre kevésbé hihető. A külügyminiszter felelős lett volna arra, hogy a kémkedéssel vádolt, és később elítélt egykori magyar EP-képviselő ügyében koordinálja a nemzetközi kapcsolattartást, főleg ha – ahogy a tanú vallja – az orosz partner felhozta a témát. A kijelentés kétféleképp értelmezhető.
Első lehetőség: a nyilatkozat pontosan így fejezi ki a valóságot. Ez azt jelenthetné, hogy a külügyminisztérium és a külügyminiszter figyelme elkerülte a nemzetbiztonsági szempontból alapvető fontosságú témát – ami önmagában súlyos hanyagság lenne egy olyan vezetőtől, akinek feladata a nemzet érdekeinek érvényesítése a külvilágban.
Második lehetőség: a külügyminiszter nem mond igazat. Ez pedig azt feltételezi, hogy a Kovács-ügy olyan érzékeny és politikailag terhelt téma volt, hogy a kormányzat tagadni kívánta beleszólását, részese voltát. A tagadás arra utalhat, hogy nem volt politikai akarat a tényleges felelősségre vonásra, vagy éppen a diplomáciai alkuk titkát kellett védeni az orosz partnerrel.
A tények alapján egyértelmű, hogy Kovács Béla, az orosz ügynök, Magyarországnak és szövetségeseinek biztonságára komoly veszélyt jelentett. Az ügy lefolyása, a nemzetközi jogerős ítélettel szembeni látszólagos közömbösség, majd az Oroszországba történő sikeres menekülése olyan körülményeket mutat, amelyek túlmutatnak egy egyszerű, balszerencsés kémelhárítási eseten.
Az eset mára szimbólummá vált: jelezve, hogy a nagy politikai játékokban – legyen az egy orosz energetikai megállapodás, vagy a belső politikai ellenfél gyengítése – egy ország biztonsági érdekei másodlagos szereplővé degradálódhatnak. A kérdés marad: ha egy jogerős kém sem került a külügyminiszter radarjára, vajon kik és mik kerülnek a magyar kormányzati prioritások középpontjába?
