Az elmúlt napok eseményei szinte szimbolikusan mutatják meg az ország vízgazdálkodásának egyik alapvető ellentmondását. Szentendrén ezrek maradtak ivóvíz nélkül, a Pilis-medencében harmadfokú korlátozás lépett életbe, Veresegyháznál pedig már nem lehet kertet öntözni vagy autót mosni. Gajdos László, az élő környezetért felelős miniszter pedig arról beszél, hogy tartós vízhiányra kell felkészülni. Közben pedig, egyes szakemberek szerint, föld alatti édesvízi „tengereken” ülünk, amiket nem használunk ki. Ez nem csupán vízügyi kérdés, hanem alapvető gazdasági és versenyképességi probléma is.
Kovacsics Imre, a volt Magyar Fürdőszövetség alelnöke és megannyi fürdő üzemeltetője egy katarai történetet mesél. Amikor egy arab üzletembernek elmondta, hogy „vízzel” foglalkozik, a válasz meghökkentette: az ő hitük szerint az élet ott van, ahol a víz. „Ezek szerint a legnagyobb kincs birtokosai vagyunk” – jegyezte meg a kollégája. Kovacsics huszonöt éve próbálja hangsúlyozni: Magyarország felbecsülhetetlen értéken ül, de komplexitásában senki sem nézi ezt a föld alatti kincset.
„A mostani helyzet pontosan megmutatja, hogy a föld felszínéig látunk, csak a folyókban és a tavakban gondolkodunk, pedig azok láthatóan egy ilyen aszályos időszakban nem tudnak megoldást nyújtani” – mondja a szakember. Állítása szerint az ország területe „több mint nyolcvan százalékban” édesvízi tárolók felett helyezkedik el. Ezek nem összefüggő tengerek, hanem különböző mélységekben, akár 2000 méterig, húzódó víztározó barlangok, amelyek kvarcvizet, ásványvizet és termálvizet rejtenek.
Miért nem használjuk ki?
Az ötvenes évek óta, amikor olajat kerestek, de gyakran vizet találtak, több ezer fúrás készült. A potenciális infrastruktúra tehát részben már megvan. A probléma – Kovacsics szerint – a tulajdonviszonyok tisztázatlanságában és az átfogó nemzeti koncepció hiányában rejlik. Jelenleg mindenki a saját szűk szempontjából próbálja lefölözni a hasznot: egy önkormányzat fürdőt üzemeltet, egy másik energetikai célból használja a vizet, egy harmadik palackozza az ásványvizet.
Ez a töredékes megközelítés óriási pazarlás. A szakember szerint a kincsből a jelenleginél „sokezerszeres” értéket lehetne kinyerni, ha a vizet célratörően, hatékonyan hoznák a felszínre, majd integrált rendszerben hasznosítanák. Ez a gazdasági logika egyértelmű: a diverzifikált felhasználás nagyobb hozamot és kockázatcsökkentést eredményezne, mint a jelenlegi, szegmentált megoldások.
Ötletek egy integrált koncepció pillérei:
- Energia: A termálvizet megújuló energiaforrásként lehetne használni fűtésre.
- Mezőgazdaság és környezetvédelem: Ásványokban gazdag vizet lehetne öntözésre használni.
- Turizmus és gyógyászat: Egyedi, speciális központokkal lehetne fejleszteni a fürdőkultúrát.
- Fenntarthatóság: Mesterséges tavakat lehetne létrehozni a víz visszaforgatásával.
- Versenyképesség: A hazai ásványvíz piacra jutása érdekében piaci példákra lenne szükség.
- Innováció: Támogatni kellene a modern technológiákat és megoldásokat.
Kovacsics elképzelése egy olyan nemzeti programra épül, amely a föld alatti vizeket nem pusztán termálfürdőként, hanem sokrétű termelési tényezőként kezeli.
Gazdasági logika versus önmagunkkal vívott harc
A terv grandiózusnak tűnhet: „Két éven belül szerinte akár már ezer mesterséges tavat lehetne így létrehozni, öt éven belül pedig akár tízezret.” Azonban a legnagyobb akadály nem a technológia vagy a pénz, hanem a szervezés és a politikai akarat.
Kovacsics tapasztalata szerint az ötletek eddig mindig valamelyik minisztériumi fiókba tévedtek. Megoldásként nem kizárólag politikusokból és államtitkárokból álló csapatra gondol, hanem olyan széles körű együttműködésre, amelybe bevonják a gyakorlati szakembereket, a jogalkotókat, a tudományos közösséget (pl. a Magyar Tudományos Akadémiát) és a gazdasági szereplőket. Ez helyes megközelítés: a komplex gazdasági kérdéseket csak multidiszciplináris, piaci alapú megközelítéssel lehet hatékonyan kezelni.
A szkeptikusok, főként a környezetvédelmi szakértők közül, azt vetik fel, hogy a földalatti vizekhez nem szabad hozzányúlni, mert az olyan, mintha „kiárusítanák a családi ezüstöt”. Ez egy legitim aggály, amelyet a fenntarthatóság szigorú elveivel és modern technológiával kell kezelni. A kérdés azonban nem a „kiárusítás” és a „teljes megőrzés” között merül fel. Az igazi kihívás annak a gazdasági modellnek a kidolgozása, amely fenntartható módon, a jelen és a jövő generációi számára egyaránt hozzáférhetővé teszi és értéket teremt ebből a kincséből. Az uniós források is inkább egy ilyen, innovatív, környezetbarát és gazdaságilag életképes koncepció mögé állnának, mint a statikus megőrzés mellett.
Összefoglalva: a víz mint gazdasági tőke
A mai vízkorlátozások nem csupán időjárási anomáliák következményei. Azok a tünetei annak, hogy gazdaságilag nem kezeljük racionálisan egyik legértékesebb természeti tőkéünket. Kovacsics Imre elképzelése egy radikálisan más utat mutat: a föld alatti vízkincseket integrált nemzeti vagyonként kezelni, amelyből energia, élelmiszer, egészségügyi termék, turisztikai élmény és környezeti stabilitás termelhető.
A megvalósítás akadályai főként szervezeti és szabályozási jellegűek. Szükség van egy olyan átfogó vízgazdálkodási koncepcióra, amely túllép a részkérdéseken, és a föld felszíne alá is kitekint. Ez nemzetgazdasági szinten a versenyképesség, a fenntartható fejlődés és a stratégiai függetlenség kérdése. Ahogy Kovacsics mondja: „Innentől senkitől nem függenék, és valóban többet érne ez a gazdagság, mint a gyémánttal kirakott Rolex.” A kérdés az, hogy mikor fogjuk fel ezt a vízkincset nem csak geológiai kíváncsiságként, hanem a jövőnk egyik legfontosabb gazdasági alapjaként. Az idő pedig, a változó éghajlat mellett, egyre drágábbá válik.
