Erőszakos tüntetések az alpesi vasúti projekt ellen

A Chiomonte közelében fekvő munkaterületen hétfőn reggel kormos, szúrós égett szag terjengett. A romok között meg-megcsillant egy-egy kormosra égett munkagép darabja, a betonpadlókon szétvert rendőrségi kisbuszok nyoma. Ez az olaszországi Susa-völgy volt vasárnap éjszaka, amikor a Lyon–Torino-vasútvonal építési területét brutális támadás érte. A helyszín inkább egy háború pusztítására emlékeztetett, semmint egy transzeurópai közlekedési projekt építkezésére.

A hétvégén a fekete álarcos, maszkos tiltakozók, akik a No Tav mozgalom radikális szárnyához köthetők, több irányból támadtak a területet védő hatóságokra. Az események után több mint száz rendvédelmi alkalmazott került kezelésre. Egy tucat munkásnak az életét köszönhette, hogy a harcok előtt elmenekülhetett, mielőtt a hegesztéshez használt acetilénpalackok felrobbantak volna.

Giorgia Meloni olasz miniszterelnök hétfőn a helyszínre utazott, és egy rövid videóüzenetben keményen elkötelezte magát: „Az állam jelen van, és nem hátrál meg.” Azt ígérte, mindenkit bíróság elé állítanak, aki részt vett a pusztításban.

De mi a fene történik egy, az Európai Unió által is bőségesen támogatott, világszínvonalú közlekedési infrastruktúrával? Miért vannak olyanok, akik 35 éve képesek hevesen, sőt, időnként erőszakosan is ellenállni egy olyan vasútnak, amely a kontinens két fontos gazdasági régióját kötné össze? Ki az a No Tav, és miért éri meg ennyi erőfeszítés nekik?

A támadás mértéke: nemzetközi csapat és jelentős anyagi kár

A rendőrség szerda óta több mint ezer embert azonosított a heves összecsapások résztvevői között. A riasztó az volt, hogy nem pusztán olasz tiltakozókról volt szó. A letartóztatottak és az országból kiutasítottak között franciák, németek és belgák is voltak, jelezve, hogy a tiltakozás nemzetközi mozgalommá érett.

A nyomozók a részükre lefoglalt eszközökről is beszámoltak: pirotechnikai szerkezetek, robbanóanyagok, Molotov-koktélok és gázálarcok kerültek elő. A torinói rendőrfőnök, Massimo Gambino „háborús cselekményekről” és „az erőszak eszkalációjáról” beszélt. Hangsúlyozta, nem hagyják, hogy a festiválok és békés tüntetések helyszíne gerillaharcok kísérleti terepévé váljon.

Az anyagi kár tekintetében Chiomonte egyedül több mint egy millió eurós kárt szenvedett. Ebbe még nem számolták bele sem a törmelék eltávolításának költségét, sem a közeli alagútban keletkezett károk helyreállítását. Hasonló pusztítás ért más településeket is a völgyben, Salbertrandot, Susa Traduerivi nevű részét és San Diderót, ahol a károk mértékét még nem számszerűsítették.

A béke és az erőszak vékony vonala: egy fesztivál, ami megcsúszott

A vasárnapi események egy teljesen más hangvételű programtól indultak el. Az „Alta felicità” (magas boldogság) fesztivál tizedik alkalommal került megrendezésre a Susa-völgyben. A szervezők célja a zene és a kultúra mellett világosan jelezni volt: „Három nap zene, kultúra és ellenállás a Susa-völgyben.”

Szombaton több ezer ember indult békés menetben Venausból, egy „ott voltunk, ott vagyunk, ott leszünk” feliratú molinóval az élen. A menet egyértelműen a vasútépítés elleni tiltakozás része volt, de erőszakmentesen.

Vasárnap éjszaka azonban a helyzet drámaian megváltozott. A fesztiválzáró koncert után egy radikális csoport különvált a tömegtől, és fegyveres támadást indított az építési létesítmények és a rendőrség ellen.

A helyiek reakciója megosztott volt. Az Ansa hírügynökségnek nyilatkozók egy része szerint a romboláson kívül semmit nem értek el, és attól félnek, hogy a fokozódó erőszak tönkreteszi a térség turisztikai vonzerejét. Egy chiomontei lakos panaszkodott: „Már lemondtak egy kis kulturális rendezvényt az erőszaktól való félelmükben. Ez így egy haldokló város.” Egy susai dolgozó pedig azt mondta: „Ezek az emberek kifejezetten azért jöttek ide, hogy ártsanak, pedig a városban mindenki kedves volt.”

A No Tav mozgalom: 35 éves ellenállás egy vasút ellen

A No Tav mozgalom neve egyértelmű: a „No” a nem, a „Tav” pedig a „Treno alta velocità”, azaz nagysebességű vonat rövidítése. A mozgalom már a 90-es évek óta küzd az Olaszországban és Európa más országaiban tervezett vasúti gigaprojektek ellen. Alapvetően megkérdőjelezi ezek gazdasági és társadalmi hasznosságát.

A Lyon–Torino-vonal esetében az alábbiak a fő ellenérveik:

• Költség és gazdaságosság: Azt állítják, a projekt óriási költségei soha nem térülnek meg. Szerintük a két ország közti közlekedés minősége a meglévő infrastruktúra fejlesztésével is javítható lenne.
• Környezeti kockázatok: A nyomvonal közelében korábban kimutatták az aszbeszt jelenlétét. Attól tartanak, hogy az építkezés során a mérgező anyagot széthordják az egész régióban. Emellett ellenzik a több mint 100 kilométernyi alagút építése által okozott jelentős környezeti károkat.
• Területi és társadalmi hatások: A beruházás által érintett völgy természeti értékeire és a helyi lakosság nyugalmára hivatkoznak.

A mozgalom története tele van békés tiltakozással, de sajnos, ahogy a legutóbbi események is mutatják, időnként az erőszak is megjelenik.

Az erőszak spirálja: a konfliktusok idővonala

A feszültség már az 1990-es évek végén megjelent, de az első nagyobb összecsapás 2005 őszén történt. A fúróberendezések telepítésére érkező munkásokat felfegyverzett rendőröknek kellett védeniük, de őket is megtámadták. Akkor több mint húsz ember sérült meg súlyosan.

A mostani helyszín, Chiomonte sem újdonság az erőszakos összütközések történetében. 2011 nyarán itt is durva összecsapások voltak a rendőrség és a tüntetők között, amelyek után 38 embert ítéltek el.

2015 szeptemberében egy éjszakai akcióban No Tav-aktivisták szétverték az építkezést, ekkor egy rendőr súlyosan megsérült és a hallását is elveszítette.

A tiltakozások nem maradtak lokális szinten. 2006-ban például a torinói téli olimpia lángjának útvonalát is módosítani kellett miattuk. A hatóságok számos más robbantással és Molotov-koktélos támadással is összefüggésbe hozták a mozgalom radikális elemeit, köztük politikai pártok székházainak megrongálásával.

Az EU által támogatott, ám átok sújtotta projekt

Az Európai Unió számára a Lyon–Torino-vasút a transzeurópai közlekedési hálózat (TEN-T) egyik kiemelt projektje, a mediterrán folyosó szívében. A projekt lelke egy 57,5 kilométer hosszú, kétsínű vasúti alagút lenne az Alpok mélyén, amely átnyúlik a francia–olasz határon.

Az EU jelentős pénzügyi támogatást biztosít a projekthez. Ennek ellenére az út a kezdetektől fogado akadályokkal volt tele.

Az első megvalósíthatósági tanulmányt már 1991-ben rendelték meg, és 1994-ben az Európai Bizottság a 14 legfontosabb közlekedési beruházás közé sorolta. Az olasz és a francia kormány azonban csak 2001-ben írta alá a végleges megállapodást.

Az építkezés 2005-ben leállt, amikor Venausban azbeszttartalmú kőzetre bukkantak. Az óriási tiltakozások (beleértve egy 30 ezres tüntetést, amely szét is verte az építkezést) hatására Silvio Berlusconi kormánya is felfüggesztette a munkálatokat.

A munka 2011-ben indult újra, új tervek és felülvizsgálatok után. A sebesség azonban borzasztóan lassú maradt. 2018-ig mindössze 25 kilométert sikerült megépíteni, ami a projekt mindössze 15 százaléka volt. A francia oldalon ezzel szemben sokkal gyorsabban haladtak.

Az EU türelme egy idő után fogytán volt. 2019-ben figyelmeztette Olaszországot, hogy ha júliusig nem szolgáltat pontos terveket a folytatásról, nemcsak elveszíti a jövőbeli támogatásokat, hanem vissza is kell fizetnie az addig kapott 120 millió eurót (több mint 43 milliárd forint).

Végül Giuseppe Conte miniszterelnök arra a következtetésre jutott, hogy a projekt leállítása többe kerülne, mint a befejezése. A parlament jóváhagyta a folytatást.

Azóta a munka a maga lassú, bár folyamatos ütemében halad. Az összesen 164 kilométernyi tervezett alagútból eddig mintegy 50 kilométer készült el. A projekt befejezésének várható időpontja jelenleg 2033.

A beruházást lebonyolító cég, a TELT vezérigazgatója, Maurizio Bufalini azt mondta, hogy nem ijedtek meg a támadástól, „hozzászoktak már”. Azt viszont elismerte, hogy a 2011 óta legdurvábbnak számító incidens miatt számolniuk kell néhány hónap csúszással.

A politikai visszhang: megosztottság és elhatározottság

Az erőszakos események felkavarták az olasz belpolitikát is. Meloni miniszterelnök kemény hangvételű beszéde mellett a helyi politikai életben mély megosztottság uralkodik.

A piemontei regionális tanácsban még egy olyan közös nyilatkozatot sem sikerült elfogadni, amely elítélte volna az incidenst és szolidaritást fejezett volna ki a rendőrökkel szemben. Meloni pártjának, a Fratelli d’Italiának helyi vezetője „Európa-szerte bűnözőkből összegyűlt csőcseléknek” nevezte a támadókat. A balközép ellenzék Demokrata Pártjának képviselői viszont azzal vádolták a kormányt, hogy ismét megosztásra törekszik.

A balközép pártok között felmerült a projekt ismételt átgondolásának igénye is, de erre sokan azt válaszolják, hogy „ezt már 15 éve csináljuk”.

A legutóbbi események még a No Tav mozgalommal együttműködő helyi polgármesterek között is megosztottságot okoztak. Többen arra a következtetésre jutottak, hogy amíg a mozgalom nem ítéli el egyértelműen az erőszakot, addig nem lehet vele együttműködni. Borgone Susa polgármestere például így nyilatkozott: „Számomra a No Tav mozgalom halott, most, hogy nem hajlandók elítélni a történteket.”

Mi várható a jövőben?

A kormány és az építési cég vezetőinek nyilatkozatai alapján egyértelmű: a beruházás folytatódik. Meloni miniszterelnök szavai – „Az állam jelen van, és nem hátrál meg” – erre utalnak. A kérdés az, hogy a történtek megtörik-e a tiltakozók szellemét, vagy éppen ellenkezőleg, újabb radikalizálódáshoz vezet.

Az, hogy a befejezés tervezett dátuma 2033, azt jelenti, hogy még több mint nyolc éven át folyhatnak a munkálatok. Nyolc év alatt az Alpok lejtőin sok víz folyik le. Ha az erőszakos tiltakozók ismét felbukkannak, és újra szétverik az építkezést, a projekt további évek csúszása teljesen elképzelhető.

A Lyon–Torino-vasútvonal építése tehát nemcsak egy mérnöki kihívás, hanem egy összetett társadalmi konfliktus színtere is. Egy olyan konflikté, amelyben az EU integrációs törekvései, a gazdasági érdekek, a környezetvédelem és a helyi közösségek joga ütköznek egymással. És amíg ezek az ütközések nem oldódnak meg – akár párbeszéddel, akár jogi úton – addig az alpesi völgyben továbbra is szúrós, égett szag terjengethet.