A nyár egyik legbeszédesebb politikai eseménye augusztus elején zajlott le, és mindössze néhány szóban, egy Facebook-kommentben összefoglalható: „nem hiszem…”. Ezzel a rövid kifejezéssel reagált Magyar Péter miniszterelnök arra, hogy a megújuló közszolgálati média új vezető beosztásba nevezett ki két munkatársát. A komment másnapjára a kinevezéseket visszavonták. Ez a pillanat, melyet sokan a hatalom gyakorlásának szokatlan és informális módjaként értelmeznek, egy mélyebb és összetettebb folyamat része, amely a magyar média jelenét és jövőjét formálja. A nyári hónapok eseményeit egyesek a Tisza-kormányzat „dekolonizáló” törekvéseiként értelmezik, melyek célja az Orbán-rendszer alatt centralizált és politikai befolyás alá vont médiaföld visszanyerése. Kérdés azonban, hogy vajon ez valóban felszabadítás, vagy csupán a befolyás gyakorlásának módja és a tulajdonosok cseréje.
Ezekről a finom és gyakran ellentmondásos folyamatokról beszélgettünk Bajomi-Lázár Péter és Boldog Dalma médiakutatókkal, akik nemrég az Újságírás-etika Kelet-Európában című kötet szerzőiként ismerték el a régió sajtójának kihívásait. Az interjú során kitértek a közmédia átalakulásának bizonytalan útjára, a volt politikai aktivisták és „megafonos influenszerek” sajátos újságírói szerepvallására, valamint a rendszerváltás előtti Kádár-korszak és a nemzeti együttműködés rendszere (NER) médiaviszonyainak figyelemreméltó párhuzamaira.
„Nem hiszem…” – a hatalom informális nyelvén
A miniszterelnök rövid kommentje messze túlmutat egy személyes véleményen. Amint azt Bajomi-Lázár Péter is hangsúlyozza, ez a gesztus a közvélemény szemében a partikularizmus és az informális hatalomgyakorlás egyik szimbólumává vált. „Amikor Magyar odakommentel valamit, a közvélemény úgy érzékeli, hogy itt megint a partikularizmus és az informalitás hagyománya elevenedik fel” – mondja a kutató. Ez a látványos beavatkozás paradox helyzetet teremt: sokan abban reménykednek, hogy az új kormányzati megbízatás éppen az ilyen, demokratikus elveknek ellentmondó gyakorlatok felszámolására irányul, miközben maga az eszköz – a közösségi média felületén történő, formális keretek nélküli döntésbefolyásolás – éppen ezekre a gyakorlatokra emlékeztet.
A helyzet különösen érzékeny a közszolgálati média területén, amelynek alapvető feladata a politikai befolyástól független, a társadalom széles rétegeit szolgáló tájékoztatás. A rendszerváltás idején, 1988–89-ben, a közszolgálati média progresszív, demokratizáló szerepet játszott, így akkor nem volt szükség radikális újraalkotásra. „Ugyanezt nem mondhatjuk el az orbáni médiáról” – teszi hozzá Boldog Dalma. Az elmúlt másfél évtizedben a közmédia szinte teljes egészében a kormányzati narratíva hangszórójává vált, ami mély és tartós átalakulást tesz szükségessé. A nyári eset azonban azt a kérdést veti fel, hogy az átalakulás irányítása vajon a függetlenség és a szakmaiság vagy a politikai lojalitás új rendszere felé halad-e.
A Kádár-rendszer és a NER: meglepően hasonló médiaarchitektúra
A kutatók elemzése szerint az Orbán-kormányzat médiapolitikája sok alapvető vonásban hasonlított a Kádár-rendszer tájékoztatáspolitikájához. Ez a párhuzam nem pusztán történelmi érdekesség, hanem segít megérteni a jelenlegi kihívásokat is. A legszembetűnőbb közös jegyek:
- A politikai megbízhatóság és lojalitás mint elsődleges szempont
- A szakmai tapasztalat és képzettség háttérbe szorulása
- A tartalmak egyhangúsága
- Az önálló, kritikus gondolkodás hiánya
- A médiumok közötti párhuzamok jelenléte
- A hatalom és a sajtó viszonyának gyökerei
Boldog Dalma felhívja a figyelmet arra is, hogy a politikai nyelv is hasonló motívumokat idézett fel. Emlékeztet arra, hogy már a rendszerváltás előtti időszakban is előfordult, hogy egy magas rangú politikus „skorpióknak” és „patkányoknak” nevezte az újságírókat – egy retorika, amely az elmúlt években is ismétlődött, bár más kontextusban. Ez a leképezési gyakorlat arra utal, hogy a hatalom és a sajtó viszonyának egyes alapvető konfliktusai mélyen gyökereznek a magyar politikai kultúrában.
A kollaboratív újságírás világa és a kritikai szerep kérdése
A globális trendek sem kedveznek a hagyományos, monitorozó (ellenzéki, ellenőrző) újságírásnak. „Ha ránézünk a térképre, azt látjuk, hogy a világban ma a kollaboratív újságírás sokkal gyakoribb, mint a monitorozó újságírás” – állapítja meg Bajomi-Lázár Péter. Ez azt jelenti, hogy a média gyakran inkább együttműködik a hatalommal, elfogadja annak narratíváját, mintsem hogy független kritikaként szolgálna. Ez a jelenség különösen érvényesül azoknál a médiumoknál, amelyek anyagi stabilitásukat a kormányzati reklámbevételektől vagy tulajdonosi köröktől függővé tették.
Ez felveti az etikai kérdést: mi a helyes újságírói magatartás? „Előfordulhat, hogy az újságíró mély meggyőződéssel gondolja, a kormánynak igaza van, sőt az is megtörténik, hogy a kormány valóban helyes döntéseket hoz. Ilyenkor is legyen kritikus az újságíró?” – kérdezi a kutató. A válasz szerinte igen. Az újságírás lényege nem a mindenáron való ellenkezés, hanem a tények független ellenőrzése, a hatalom gyakorlásának folyamatos monitorozása, függetlenül attól, hogy ki ül a kormánypadon. A kritikai funkció nem pártpolitikai, hanem demokratikus alapelv.
A kutatók kihívása: hogyan dokumentáljunk 16 évet?
A jelen helyzetből fakad egy paradox nehézség a médiakutatók számára is. Az elmúlt tizenhat év médiatörténetének kutatása jelentős akadályokba ütközhet. Az ok részben gyakorlati: a döntéshozatal sokszor informális csatornákon, nem nyilvános megbeszéléseken keresztül történt, így az elsődleges források – jegyzőkönyvek, belső iratok – gyakran nem hozzáférhetőek. Másrészt pedig az a narratíva, amelyet maga a rendszer épített, olyan erős, hogy azt szakmailag kritikusan elemző munka nélkül nehéz objektíven megközelíteni. A kutatás számára ez azt jelenti, hogy nemcsak az eseményeket kell rekonstruálnia, hanem egyben annak a rendszernek a működési logikáját is, amely a nyilvánosságot szabályozta.
A jövő kérdőjelei
A nyár eseményei – a visszavont kinevezések, a folyamatban lévő átalakulások – egy átmeneti, alakuló fázisra utalnak. A kérdés az, hogy a médiatér „dekolonizációja” valóban a függetlenség, a sokszínűség és a polgárok tájékoztatási jogához való visszatérést jelenti-e, vagy csupán a befolyásolt terület új gazdákhoz kerülését. A miniszterelnök „nem hiszem…” kommentje szimbólum lehet egy új, transzparensebb korszak kezdetének, ha azt követő formális és nyilvános folyamatok megerősítik a szakmai alapon történő döntéshozatal elvét. Ugyanakkor a Kádár-korszak és a NER közötti párhuzamok figyelmeztetnek, hogy a hatalom és a média viszonyának mélyen bevett mintái nehezen változnak.
A magyar média jövője így nem csupán a tulajdonosi szerkezeten múlik, hanem azon is, hogy a társadalom és a döntéshozók mennyire képesek elköteleződni egy olyan médiakörnyezet mellett, ahol a kritikai hang nem skorpióként vagy patkányként, hanem a demokrácia alapvető szervként funkcionál. A válasz erre a kérdésre nem csupán a Médiatanács vagy a közmédia új vezetőségének döntéseiben fog megszilárdulni, hanem abban is, hogy a nyilvánosság miként követeli meg a változást és a minőségi, független tájékoztatást.
