Állami cégek díjazásának új szabályai: takarékosság vagy piac elleni torzítás?
Egy szerdai este megjelent kormányhatározat alaposan átalakítja a köztulajdonban álló vállalatok vezetőinek és igazgatósági tagjainak javadalmazását. A „komplexitás szerinti kategóriák” bevezetése látszólag takarékosságra sarkallja az állami szektort, de a mélyebb gazdasági elemzés aggodalomra ad okot. Az új rendszer erősítheti a politikai befolyást a vállalatok felett, tovább torzíthatja a munkaerőpiacot és sérti az európai versenyjogi alapelveket.
A Magyar Közlönyben közzétett határozat hosszú és bonyolult címmel rendelkezik, de lényege egyszerű: augusztus 20-tól az állam többségi befolyása alatt álló cégek igazgatósági, felügyelőbizottsági tagjainak és vezetőinek díjazását szigorúan szabályozzák. A cégeket „komplexitás” alapján három csoportba sorolják – magas, közepes és alacsony – és mindegyik kategóriához maximális díjazási sávokat rögzítenek, melyek a minimálbérhez és az átlagbérhez kapcsolódnak.
A takarékosság látszata és a valóság
A kormányzati kommunikáció valószínűleg a költségvetési fegyelem és a takarékos államigazgatás narratíváját hangsúlyozza majd. Nem vitás, hogy transzparens és mérhető szabályokra szükség van a költségvetési források felhasználásában. Azonban a jelen bejelentés mögött számos gazdasági probléma lappang.
Először is, a díjazás mértéke rendkívül alacsonynak tűnik a felelősséghez képest. Egy „magas komplexitású” állami vállalat igazgatósági elnöke maximálisan a havi minimálbér háromszorosát kaphatja, ami jelenleg bruttó körülbelül 900 ezer forintot jelent. Hasonlítsuk ezt egy hasonló méretű és felelősségi körrel rendelkező, piaci alapú vállalat vezetői fizetéséhez. Az óriási szakadék nem takarékosságot jelez, hanem azt, hogy ezek a posztok elsősorban nem szakmai hanem politikai kinevezések. A valódi szakmai vezetőket ez a konstrukció elriasztja, így az állami cégek a legjobb tehetségek számára válhatnak elérhetetlenné.
Politikai kontroll megerősítése
A rendszer kifejezetten megszilárdítja a politikai kontrollt. A határozat kimondja, hogy „politikai felsővezető” igazgatósági tag semmilyen díjazásban nem részesül, míg a „szakmai felsővezető” csak a felét kapja a meghatározott sávnak. Ez a megkülönböztetés önmagában is problematikus, de a gyakorlatban lehetetlenné teszi a pártállástól független, objektív döntések meghozatalát. Aki nem kap fizetést, az nem a cég, hanem a politikai ajánlója érdekeit fogja szolgálni.
Ez közvetlenül ütközik a hatékony vállalatirányítás (corporate governance) európai normáival. Az Európai Unió versenyjoga és a tisztességes gazdasági verseny elvei tiltják, hogy az állami szereplők tisztességtelen előnyhöz jussanak piaci alapú versenytársaikkal szemben. Ha egy vállalat döntéseit nem a gazdasági racionalitás, hanem a politikai lojalitás vezérli, az torz versenyhelyzetet teremt. A magyar gazdaság egyre nagyobb részét uraló állami szektor így nem versenyképesebb, hanem politikailag irányítottabb lesz.
Piaci torzítások és a munkaerőpiac következményei
Az új rendszer további piaci torzításokat szül. A „komplexitás” meghatározása és a cégek besorolása tisztán közigazgatási és potenciálisan önkényes folyamat. Az éves felülvizsgálat és a „rendkívüli esetekben” lehetséges módosítás lehetőséget ad a szabályok célzott, egyedi alkalmazására, ami a jogbiztonság alapvető elvét is sértheti.
- a díjazás mértéke alacsonynak tűnik
- politikai kontroll megszilárdítása
- tisztességtelen előnyök a piaci versenytársakkal szemben
- a hatékony vállalatirányítás alapelvei sérülnek
- párhuzamos munkaerőpiac kialakulása
- az állami szektor szakmai leépülése
A vezetők alapbérének meghatározásánál az átlagbér többszörösét veszik alapul, ami szintén problémás. Ez a módszer teljesen leválasztja a díjazást az egyéni teljesítményről, a cég valós gazdasági eredményéről és a piaci normákról. Egy olyan rendszerben, ahol a fizetés nem a teljesítmény függvénye, hanem közigazgatási képleté, a motiváció elkerülhetetlenül csökken. Ez hosszú távon az állami vállalatok termelékenységének és innovációs képességének romlásához vezethet.
Emellett az állami szektor így még inkább „párhuzamos munkaerőpiacot” képez, ahol más szabályok és ösztönzők érvényesek, mint a magánszektorban. Ez megnehezíti az erőforrások – így a képzett munkaerő – optimális piaci elosztását. A fiatal, ambiciózus szakemberek számára az állami cégek egyre kevésbé lesznek vonzó karrierlehetőség, ami hosszú távon a szektor szakmai leépüléséhez vezethet.
A „Kánaán” vége – de milyen áron?
A közbeszédben gyakran „Kánaán”-ként emlegetik az állami cégek vezetői pozícióit, utalva a túlzottnak vélt javadalmazásra. Az új szabályozás látszólag véget vet ennek. Azonban a megoldás nem a piaci alapú, teljesítményorientált és transzparens javadalmazási rendszer bevezetése, hanem egy szélsőségesen szabályozott, közigazgatási logikát követő modell. Ez a modell nem az állami vállalatok hatékonyságát és versenyképességét szolgálja, hanem politikai irányításukat és kontrolljukat erősíti.
A takarékosság és a felelősségre vonhatóság fontos célok, de ezeket a piaci verseny, a szakmai önállóság és az európai jogharmonizáció keretein belül kellene elérni. A jelen határozat egy olyan irányt erősít, amely távolabb visz a versenyképes európai gazdasági modelltől, és közelebb hoz egy központilag irányított, politikai prioritások alapján működő állami szektorhoz. A rövid távú takarékossági látszat mögött hosszú távú gazdasági károk – a versenyképesség csökkenése, a befektetői bizalom aláásása és a szakmai tudás kiszorulása – húzódhatnak meg. Egy igazán liberális, piacpárti gazdaságpolitika nem ez lenne.