Nagy Balázs: A klímaváltozás új kihívásai és a fenékküszöb szerepe

Amikor egy kutatócsalád a saját tanulmányai alapján úgy dönt, hogy felköltözik egy hegyre a közeli folyó várható árvizei elől, az nemcsak személyes történet. Ez a klímaváltozás Magyarországon már megélt valósága. Nagy Balázs földrajztudós ezt a lépést tette, és kutatási területe – a vízgazdálkodás és a folyómorfológia – ma középpontban áll, amikor a rekordalacsony vízállásokról, a leállt atomerőművekről és a szárazság miatt elváltozó tájakról beszélünk. Beszélgettünk vele arról, hogy a „sosem látott” időjárási jelenségek miért váltak rutinná, és hogyan kellene megváltoztatnunk a gondolkodásunkat egy olyan természettel szemben, amely egyre kevésbé hajlandó alkalmazkodni hozzánk.

A fenékküszöb és a homokzsák: tűzoltás, nem megoldás

Az idei nyár új kifejezéseket hozott a közbeszédbe, mint a „fenékküszöb”. Ezek a vízszintet emelni hivatott műtárgyak gyors reakciók a válságra, de – amint Nagy Balázs hangsúlyozza – nem többek egy tűzoltásszerű szükségmegoldásnál. „A fenékküszöb tűzoltásszerű szükségmegoldás, de egy homokzsákkal megpakolt védőtöltés ugyanilyen” – mondja. A lényeg, hogy ezek a beavatkozások nem oldják meg a probléma gyökerét, csak időt nyernek, és gyakran jelentős környezeti károkat okoznak. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a civilizációnkat életben tartó mesterséges rendszereink – gátak, töltések, vízlépcsők – „borzasztóan ki vannak centizve”. Ez azt jelenti, hogy a tervezési határok olyan szűkek, hogy már néhány deciméteres vízálláskülönbség is katasztrofális következményekkel járhat, mint amit az elmúlt évek extrém esői és aszályai mutattak.

Amit iskolában tanultunk, mára nem igaz

egy alapvető gondolkodásmódváltásra van szükség, és ennek az első lépése a tények elfogadása. „Amit Közép-Európa éghajlatáról tanultunk gyerekkorunkban, mára már nem igaz” – állapítja meg a földrajztudós. A régi, mérsékelt óceáni éghajlat kép helyébe egy szárazabb, kontinentálisabb jellemzők által uralt időjárás lépett. „Most száraz-kontinentális éghajlaton élünk, ahol természetes, ha egyszerre jelenik meg a kemény hőség és a szárazság.” Ez nem egy rendellenesség, hanem az új norma. A problémát az jelenti, hogy mi, az emberi társadalom és infrastruktúránk, nem alkalmazkodtunk ehhez a gyorsan változó normához. A válasz pedig nem az lehet, hogy folyamatosan küzdünk a természet ellen újabb és újabb műtárgyakkal, hanem hogy megtanulunk együtt élni vele. „A természet nem hajlandó alkalmazkodni hozzánk, mi leszünk kénytelenek alkalmazkodni, ami a teljes gondolkodásmódunk megváltoztatását jelenti.”

A víz nem út: elképesztően dinamikus rendszer

A kutató szerint az egyik legnagyobb tévedés, amikor egy folyót vagy vízrendszert egy statikus dolognak, egyfajta „útnak” képzelünk el, ami megbízhatóan ugyanott van és ugyanazt szolgálja. „Ezt felejtsük el! Valójában a vízrendszer elképesztően dinamikus” – hangsúlyozza. Ez a dinamikusság most extrém mértékeket ölt: a víz hiánya ugyanolyan fenyegetés, mint a többlet. A megoldás nem lehet a víz „megfogása” vagy megállítása minden áron, mint ahogyan a Vizafogó elnevezése is sugallja. „Nem lehet többé a Vizafogón vizet fogni” – mondja Nagy Balázs, arra utalva, hogy a merev vízszabályozás kora lejárt. A jövő a rugalmasságban, az alkalmazkodásban és a természetközeli megoldásokban rejlik.

A Bős-Nagymaros és az alföldi vízkészlet: komplex képek

A beszélgetés során felmerül a mindig aktuális Bős-nagymarosi vízlépcső kérdése is. Nagy Balázs elismeri, hogy egy magyar szakasz megépítése technikailag stabilizálhatná a Duna vízszintjét és javítaná az energiaállátást. Azonban ez az előny egy óriási áron jönne: „iszonyú természetpusztítás lenne az ára”. A döntésnek tehát nemcsak mérnöki vagy energetikai, hanem főleg ökológiai és erkölcsi dimenziója van. Ugyanakkor a kilátástalanság ellenére fontos látni a lehetőségeket is. „Ha ez önmagában nem is menti meg az Alföldet, érdemes tudatosítani, hogy óriási vízkészleteink vannak a felszín alatt” – mondja. A mélyvíz-készletek kutatása és fenntartható hasznosítása stratégiai fontosságúvá válhat a jövőben, de csak körültekintően, a túlzott kihasználás és a szennyezés veszélyeinek tudatában.

Milyen mértékű extremitások várhatók?

A kérdésre, hogy milyen mértékű extrém időjárási eseményekre kell felkészülnünk, a válasz egyértelmű: minden eddiginél nagyobbra. A jelenlegi modellek és a múlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy a hőhullámok intenzívebbé, a szárazságok hosszabbá, az esőzések koncentráltabbá és gyakran hevesebbé válnak. A határ a járhatóság és a járhatatlanság, az élhető és az élhetetlen között már nem kilométerekben, hanem centiméterekben, deciméterben mérhető egy árvíz vagy aszály esetén. „Centiméterekben, deciméterben mérjük az élhetetlen és az élhető közötti mezsgyét, ezt kell most tudatosítani” – fogalmaz. A jövő tervezésének, legyen szó városfejlesztésről, mezőgazdaságról vagy védelmi infrastruktúráról, ennek a törékeny egyensúlynak a figyelembevételével kell történnie, felkészülve a korábban „nem látott” helyzetekre.

A klímaváltozás kihívásai tehát nem csak a hőmérséklet emelkedéséről szólnak. Az egész társadalom kapcsolatának újragondolásáról a természettel, a vízzel és saját biztonságunkkal. Ahogy Nagy Balázs összefoglalja: a túléléshez együtt kell változnunk a természettel. Ez nem jelent lemondást, hanem egy intelligensebb, alázatosabb és végül ellenállóbb társadalom felépítését. Az idei nyári krízis nemcsak figyelmeztetés, hanem utolsó lehetőség is arra, hogy ebbe az irányba induljunk el.

Főbb tényezők a klímaváltozásban:

• Vízhiány és víz többlet
• Hőhullámok intenzitásának növekedése
• Szárazságok hosszának emelkedése
• Esőzések gyakoriságának növekedése
• Földrajzi infrastruktúra alkalmazkodása
• Ökológiai és erkölcsi dimenziók figyelembevétele

Vízszint stabilizálása: Előnyök és hátrányok