A Nagyboldogasszony Székesegyház teteje lángol a kijevi Pecserszka Lavra kolostorkomplexumában. A dátum: 2026. június 15. Éjjel. Egy orosz drón csapódott be. A kép, amit Katerina Vojevudszka, a barlangkolostor tárlatvezetésekért felelős vezetője mutat nekem, szörnyű. De a valóság, amiben élünk, még szörnyűbb. Körülöttünk, a kolostor magas falai mögött, éles fegyverropogás dörög. Az ukrán légvédelem próbál lelőni egy vagy több orosz drónt, talán száz méterre tőlünk. „Futás! Menjünk be!” – kiáltják a kísérőim, és gyorsan egy közeli, ablaktalan, félig raktárnak kinéző helyiségbe terelnek. „Így élünk mostanában” – veti oda egyikük, miközben becsapódik mögöttünk az ajtó.
Így kezdődött az a nap, amikor megpróbáltam megérteni, mit jelent egy ezeréves kulturális örökséget védeni egy olyan háborúban, ahol az emlékek is célpontok. A Pecserszka Lavrát, amely idén ünnepelné 975. évfordulóját, és amely a keleti ortodox kereszténység egyik bölcsője, újra és újra támadják. A június 15-ei éjszaka csak a legutóbbi fejezet egy régi történetben: az elmúlt ezer évben a székesegyházat legalább ötször sújtotta súlyos pusztítás. De az a három csoda, ami aznap éjjel történt, talán megmentette a legfontosabbakat.
Három csoda egy pusztító éjszakán
Az első drón éjjel fél kettő körül csapódott be. A robbanástól azonnal kigyulladt a székesegyház fa tetőszerkezete. A hírére a Lavra igazgatója perceken belül a helyszínen volt. Odaérkezett Igor Klimenko akkori belügyminiszter is. „Azt szoktuk mondani, hogy három csoda is történt aznap éjjel” – meséli Katerina Jegorova, a Pecserszka Lavra igazgatóhelyettese, abban az ablaktalan helyiségben, ahol a napközbeni dróntámadás majdnem másfél órára bezárta a csapatot.
- Első csoda: Klimenko húsz extra tűzoltócsapatot rendelt a helyszínre, ami a biztonsági protokoll szerint tilos lett volna.
- Második csoda: Az eső, ami megkönnyítette a tűzoltók munkáját.
- Harmadik csoda: Az újabb drón becsapódása, ami megváltoztatta a drón pályáját.
A tűz a tetőszerkezet 80 százalékát elpusztította, de a tűzoltók megakadályozták, hogy a lángok behatoljanak a szentélybe. Ez kulcsfontosságú volt. Ott, bent, hét fából faragott ikonosztáz áll, köztük Ukrajna egyik legnagyobbja, 21 méter magas és 25 méter széles. „Amit a tűz megkímélt, azt a víz rongálta meg” – mondja Katerina Vojevudszka. – A víz ártott a faelemeknek, a falfestményeknek. Most mindezeket kell helyreállítanunk.
A robbanás lökéshulláma nem csak a székesegyházat sujtotta. Összesen 19 történelmi épület sérült meg a területen: a közelben lévő Nemzeti Történeti Múzeum kincstára, egy kortárs művészeti akadémia, sőt egy távolabbi könyvtár épülete is. Az ablakok kitépődtek. A trauma nem csak fizikai. „Összeszorult a szívem” – ismeri el Vojevudszka. – A székesegyház történetét ismerve, olyan volt, mintha egy emlék betört volna a második világháborúból, amikor szintén megsérült. Aztán, amikor kiderült, hogy az Arszenált is eltalálták… az kétszeres trauma. A világháborúban is pont ez a két épület sérült meg ugyanazon a részen.
A csapatban dolgozik egy 92 éves építész, Anatolij Antonyuk, aki a kilencvenes években részt vett a székesegyház feltárásában és újjáépítésében is. „Képzeld el, ő mit érezhetett” – suttogja Vojevudszka. Karina Romancsenko, egy fiatal művészettörténész a csapatból, még mindig sokkban van két hónappal a támadás után. „Lehetetlen szavakba önteni, mit jelent a Lavra az ukránoknak”. De aki idejön, érzi az erejét ennek a helynek.
„Miért nem haladunk gyorsabban? Mert nem akarunk meghalni.”
A kérdés nyilvánvaló: miért nem helyezik biztonságba a kincseket? A válasz kettős. Először is, a legértékesebb alkotások – az óriási ikonosztázok – az épületek szerves részei, elválaszthatatlanok. Másodszor, a „mozgatható” műtárgyak száma óriási: mintegy 72 ezer darab. Ezek jelentős részét már 2022 februárjában, a háború kitörésekor becsomagolták, részben magyar segítséggel (az ICOM Magyarország kamionnyi védőanyagot küldött). De annyi tárgy van, hogy fizikailag lehetetlen mindet evakuálni. Ráadásul a Lavra folyamatosan kap új leleteket megőrzésre.
Katerina Jegorova elmondja, hogy az evakuációs dilemma nem csak Ukrajnát foglalkoztatja. A balti államok múzeumai is elkezdték megvitatni, mit tehetnének egy esetleges orosz fenyegetés esetén. A harkivi példa mutatja, mennyire fontos a felkészülés: vannak ott múzeumok, ahol a régen kialakított biztonsági protokollokban Oroszország még mindig az evakuáció egyik lehetséges célpontjaként szerepel.
„Az oroszok évszázadok óta próbálják elpusztítani a spirituális életünket” – mondja Vojevudszka. – „Ez a háború csak a folytatása. A Lavra is ezt mutatja: ez a létünkért vívott háború.” Ezért óriási jelentősége van annak, hogyan tudjuk digitalizálni az örökségünket.
A digitalizáció a kulcs. A Lavra egy cseh partnerrel, a Komárek Alapítvánnyal dolgozik együtt az ARK nevű projekt keretében. Céljuk, hogy a lehető legtöbb ukrán kulturális emléket digitálisan megőrizzék. Eddig közel 2300 dokumentumot, 320 könyvet (több mint 41 ezer oldalt) dolgoztak fel. Az ARK projekt három speciális felszerelésű kisbusszal működik: az egyik sürgősségi helyreállításra, a másik képek és dokumentumok szkennelésére, a harmadik pedig 3D-s felvételek készítésére alkalmas. A digitalizáció nemcsak a megőrzés, hanem a tulajdonjog bizonyításának eszköze is lehet, ha ellopott műtárgyak bukkannak fel a jövőben.
De a munka rettenetesen nehéz. Egy tízfős csapat küzd a digitalizációval, de munkájukat folyamatosan félbeszakítják a légiriadók és a nappali dróntámadások. Mint az a nap is bizonyította, amikor odalátogattam: egy támadás akár több órára is megbéníthatja a munkát. A dolgozóknak nemcsak menekülniük kell, de utána a riadóból visszatérő látogatókkal is foglalkozniuk.
„Ez a munka rengeteg előzetes papírmunkát igényel, nem vihetjük ki csak úgy a műtárgyakat” – magyarázza Jegorova. – „A nemzetközi partnereink néha nem értik, miért nem haladunk gyorsabban. Hát ezért. Mert nem akarunk meghalni.” Vojevudszka bólint: nehéz a világörökség megmentésére koncentrálni, amikor aggódni kell a családért, a barátokért, amikor a légiriadók hangja a háttérzaj.
A beszélgetésünk végén Karina Romancsenko, a fiatal művészettörténész előveszi a telefonját. „Van egy mondás. Nem tudom angolul, de latinul így hangzik: *contra spem spero*.” Beüt a keresőbe, majd felmutatja a képernyőt. A magyar fordítása ott áll: „A remény ellenére remélek.”
Ebben a mondatban összefoglalódik minden, amit a Pecserszka Lavrában láttam és hallottam. A történelem súlyos sebei, a jelen rettenetes valósága, és az a kimondhatatlan, de mindent átható akarat, hogy a szépségnek, az emlékezetnek, a hitnek – akármi is legyen az egyén számára – helye legyen a jövőben is. Egy drón ezt nem pusztíthatja el.
