Ki ne hallotta volna még a magyar közbeszéd részévé vált elvárást, hogy európai bér és nyugati életkörülmények járnak honfitárainknak? Ez a vágy, mint magasabb életszínvonal ígérete, jogos és természetes. A kérdés az, hogy az ehhez vezető út a valóságban hogyan néz ki. Vajon mennyire járult hozzá a társadalom valóságérzékelésének torzulásához, hogy már 2017-ben a kormányzat kijelentette: 2030-ra gazdasági fejlettségben utolérjük Ausztriát, sőt, ki sikeres, még le is előzhetjük? Az első pillanatra inspirálónak tűnő célkitűzés ma, 2025 közepén, egyre inkább táguló távolságnak tűnik a gyakorlattól. A magyar gazdaság egy komoly válaszúthoz érkezett, ahol a „keleti” munkaerő kérdése és a „nyugati” bérek vágya találkozik. A probléma gyökere nem a munkások hiánya, hanem az innovációs késés és a struktúrák merevsége.
A tükör előtt: a számok és a valóság
Az elsődleges jelenség, amellyel szembe kell néznünk, a feszült munkaerőpiac. A KSH adatai szerint 2025 első negyedévében a foglalkoztatási ráta közel 75% volt, ami az Európai Unióban az élmezőnyhöz tartozik. A munkanélküliség pedig alacsony, 4% körül mozog. Ez látszólag jó hír, hiszen szinte mindenki dolgozik. A probléma a számok mögött bújik: a gazdaságunk egy jelentős része még mindig erősen munkaerő-intenzív. Az építőipar, a gyártóipar egyes ágazatai, a mezőgazdaság és a szolgáltató szektor egy része függ a könnyen hozzáférhető, viszonylag alacsony bérköltségű munkaerőtől.
Amikor egy ilyen struktúrájú gazdaságban a belföldi munkaerő kínálat csökken (demográfiai okokból vagy mert az emberek olyan szektorokba, munkákba mennek, amelyek jobban fizetnek), akkor azonnal ütközőfalba ütközünk. A cégek nem találnak elegendő magyar állampolgárt a betöltetlen állásokra, különösen a fizikai, gyakran megerőltető munkákra. Ez a helyzet vezetett ahhoz, hogy 2024-re már több százezer, főként kelet-európai és ázsiai országokból származó vendégmunkás dolgozott Magyarországon a különböző rendszerek keretében.
Ezzel szemben áll a másik oldal: az átlagkeresetek növekedése és a „nyugati bér” vágy. Az MNB jelentései szerint a brót bérek dinamikusan nőttek az elmúlt években, néha két számjegyű ütemben is. Ez azonban nem egyenlő a nyugati életszínvonallal. Ha a bérek növekedését a termelékenység növekedése nem kíséri, akkor az inflációs nyomás nő, és a vállalkozások versenyképessége romlik. Jelenleg Magyarország munkatermelékenysége még mindig csak az EU átlagának körülbelül 70%-a. Amíg egy magyar dolgozó egy óra alatt kevesebb értéket termel, mint egy osztrák kollégája, addig lehetetlen azonos bért fizetni neki anélkül, hogy a vállalat versenyképessége és a termékek ára megborulna.
A rövid táv mesterkélt megoldása: a harmadik országbeli munkaerő
Rövid távon, ahogy egy gyárvezető írja tapasztalataiból, a gazdaság számos ága szó szerint nem állítható át innovatív működésre harmadik országból érkező dolgozók nélkül. Ez a helyzet egyértelmű piaci logikát tükröz. A vállalkozások a lehető leghatékonyabban szeretnék kiszolgálni a keresletet, és ha a helyi munkaerőpiac nem ad lehetőséget erre, akkor alternatív forrásokat keresnek. A vendégmunkások beáramlása azonban nem megoldás, hanem tüneti kezelés.
Ez a folyamat két nagy kockázatot hordoz magában. Egyrészt tovább erősíti a munkaerő-intenzív gazdasági modellt, mert olcsóbbá teszi a munkaerőfüggőséget az innovációra való beruházással szemben. Miért fektetne egy építőipari vállalat robotokba és digitalizációba, ha relatíve könnyen és olcsón szerezhet emberi erőforrást? Másrészt társadalmi feszültségek forrása lehet a belföldi és a külföldi munkaerő között, különösen ha a munkakörülmények vagy a jogbiztonság terén különbségek merülnek fel.
A hosszú táv egyetlen valódi útja: az innováció és a termelékenység ugrás
A középtávon és hosszú távon egyetlen kiút van a nyugati bérszintű életszínvonal felé: a technológiai váltás. A munkaerőkorlátba való kemény nekiütközés pontosan ezt kényszeríti ki. Amikor a munkaerő egyre ritkább és drágább árucikk lesz (akár magyar, akár külföldi), a vállalatok számára előnyösebbé válik beruházni az automatizálásba, a digitális megoldásokba és az új, magasabb hozzáadott értékű termékek fejlesztésébe.
Itt válik kulcsfontosságúvá a kormányzat szerepe. Nem azért, hogy közvetlenül befolyásolja a béreket, hanem azért, hogy olyan környezetet teremtsen, amely az innovációt elősegíti. Ez magában foglalja:
- A kutatás-fejlesztés támogatását és a magánszférával való együttműködés ösztönzését. Az EU-s forrásoknak erre kellene fókuszálniuk, nem a munkaerő-intenzív projektek finanszírozására.
- Az oktatás radikális átalakítását. A jövő munkavállalóinak nem a múlt készségeire van szükség, hanem a problémamegoldó képességre, a digitális műveltségre és az alkalmazkodóképességre.
- Az igazán versenyképes és jogbiztos vállalkozási környezet kialakítását. A hazai és külföldi vállalkozó számára egyaránt vonzóbbnak kell lennie egy új technológia kifejlesztése és piacra dobása, mint az olcsó munkaerő további importálása.
- Az EU Belső Piac teljes kihasználását. A magyar cégeknek piacra kell jutniuk olyan termékekkel és szolgáltatásokkal, amelyek nem az árversenyen, hanem a minőségen és az innováción nyernek.
Összegzés: a realizmus útja
A „keleti munkaerő és nyugati bérek” dilemma látszólag ellentmondás. Valójában azonban a két dolog egy idővonal két vége. A vendégmunkás jelenleg az a kenőzsír, amely lehetővé teszi, hogy a gyártószalag ne álljon le azonnal. De ez a kenőzsír nem teszi gyorsabbá vagy hatékonyabbá a motort. A motor átalakításához, hogy az magasabb sebességre (vagyis termelékenységre) képes legyen, szilárd beruházásra van szükség az innovációba, az oktatásba és a versenyképes intézményekbe.
Az Ausztriát utolérő célkitűzés nem valósítható meg pusztán a bérek emelésével vagy a munkaerő importálásával. Csak akkor válik elérhetővé, ha a magyar gazdaság szerkezete megváltozik, ha a hozzáadott érték termelése válik a motorrá. Ez hosszú és nehéz út, de az egyetlen, amely valóban a nyugati életszínvonalhoz vezet. A mai döntések – legyen szó oktatási reformról, kutatási támogatásokról vagy a munkaerőpiac szabályozásáról – ezt az utat kell elősegítsék, ne pedig egy olyan modell megőrzését, amely már most a képességei határán működik.
