Az áram, akár a Duna vize, nem ismer határokat. Fizikailag Magyarország szilárdan bekötött az európai villamosenergia-hálózatba, a nyugati és északi országokkal szoros kapcsolatban állunk. Ennek ellenére a magyar ipar, a vállalkozások és végül mindannyian, mint fogyasztók, évről évre jelentős felárat fizetünk az áramért a nyugati árszintekhez képest. A probléma gyökere nem a hazai vezetékek hiányában keresendő, és nem is egy algoritmus hibája. Az igazság sokszor fájdalmasabb: a rendszer pontosan úgy működik, ahogy tervezték, de a szomszédos országok belső, elavult hálózatai miatt nálunk olyan mesterséges árcsúcsok keletkeznek, amelyek a magyar gazdaságot évi több tízmilliárd – sőt, akár százmilliárd – forintokban rövidítik meg. Ennek ellenére a magyar energiadiplomácia látszólagos passzivitása megdöbbentő.
A bekötöttség paradoxona
Gyakran hallani azzal kapcsolatos panaszokat, hogy Magyarország le van maradva az áram külföldről történő behozatalát lehetővé tevő vezetékek építésében. A valóság azonban éppen ennek az ellenkezője. A magyar határokon átívelő nagyfeszültségű vezetékek kapacitása óriási, a hazai összes erőművi kapacitás több mint felét is képes biztosítani. Ez messze meghaladja az Európai Unió által előírt 15%-os célt. Az elmúlt években tovább bővült a kapacitás, például új szlovák-magyar és szlovén-magyar vonalakkal. Tehát a „drót” biztosan van.
A gond a szomszédban kezdődik. Két kulcsfontosságú, szlovák és osztrák belső távvezeték – a Veľký Ďur–Levice és a Neusiedl–Wien vonal – annyira gyenge és sérülékeny állapotban van, hogy a rendszert védő algoritmusok folyamatosan korlátozzák rajtuk az áramáramlást. Ennek a védelmi mechanizmusnak a mellékhatása az, hogy Magyarország felé sokkal kevesebb olcsó nyugati áram áramlik, mint amennyit fizikailag el tudnánk fogadni. Így a magyar piacon szükségszerűen magasabbá válnak az árak.
Az augusztusi sokklecke
A probléma mértékét az idei rekordmeleg nyár tette nyilvánvalóvá. Amikor a Duna apadása miatt a Paksi Atomerőmű kapacitását csökkenteni kellett, Magyarországnak drága áramot kellett vásárolnia külföldről az esti fogyasztási csúcsok idején. Egy elemzői modellszámítás szerint csupán tíz nap, július 25. és augusztus 4. között ez a különleges helyzet 24,9 milliárd forint extra költséget jelentett a nemzetgazdaságnak. Ez azonban csak egy szezonális, bár drámai pillanatkép. A hosszú távú kép még riasztóbb: a hazai és nyugati áramtőzsdei árak közötti különbség az évek óta tartó kapacitáskorlátozások miatt évente 80-170 milliárd forint makrogazdasági terhet ró az ország vállára. Ez a pénz nem tűnik el, hanem a magyar vállalkozások és háztartások számláira kerül, vagy a hazai áramtermelők extra profitjává válik.
A rendszer működése – és annak visszaélése
Az Európai Unió szabályai világosak: a hálózatot üzemeltető rendszerirányítóknak (Magyarországon a MAVIR) biztosítaniuk kell, hogy a határokon átívelő vezetékek kapacitásának legalább 70%-a kereskedelmi célokra legyen elérhető. Ennek az a célja, hogy egységes, versenyképes árampiacot teremtsenek. A valóság azonban eltér az elmélettől. A szabályok ugyanis lehetőséget adnak a rendszerirányítóknak arra, hogy „biztonsági okokból” ideiglenesen csökkentsék ezt a kapacitást.
És itt van a kutya elásva. A MAVIR saját adatai szerint éppen az egyik kritikus szlovákiai vezetéken (Veľký Ďur–Levice) az idő közel 30%-ában alkalmazzák ezt a védelmi korlátozást. Egy eseti, vészhelyzeti eszköz így gyakorlatilag állandó, kiszámítható akadályt képez a verseny és az olcsóbb áram útjában. Az osztrákok legalább hivatalosan kértek és kaptak haladékot a szabályok betartásához 2026-ig. A szlovák rendszerirányító azonban még ezt a formalitást sem hajtotta végre, hanem egyszerűen folyamatosan korlátozza a kereskedelmi kapacitást, így kevésbé átlátható módon.
Diplomáciai passzivitás vagy szándékos tétlenség?
A kérdés felvetődik: hol van a magyar energiaügyekért felelős szabályozó hatóság, a MEKH, és az energia-diplomácia ebben a történetben? A hivatalos válaszok szerint mindenki rendkívül aktív: folynak a kétoldalú egyeztetések, részt vesznek európai munkacsoportokban, voltak miniszteri találkozók. Papíron lenyűgöző a tevékenység.
A valós eredmények azonban egyértelműek: nulla. A szlovák vezetéken továbbra is az idő 30%-ában zárják el a csapot, az árkülönbség és az ebből származó veszteségek nem csökkennek. Az Európai Unió keretein belül léteznek eszközök egy ilyen helyzet fellazítására. A magyar hatóságok panaszt tehetnének az uniós energiaügyi szabályozó, az ACER-nél a túlzott korlátozások ellen. Sürgethetnék, hogy a szükséges hálózatfejlesztéseket uniós szinten kiemelt beruházássá nyilvánítsák. Ezek az eszközök azonban az asztalon hevernek, kihasználatlanul.
Kik a nyertesek?
Erősen felvetődik az a kérdés, hogy a passzivitás mögött vajon nem érdekeltségek állnak-e. Hiszen ha a határok teljes kapacitással nyitva állnának és a nyugati olcsó áram beáramlana, az lenyomná a hazai piaci árakat. Ez viszont csökkentené azoknak a hazai energia-termelőknek a profitját, akik alacsony önköltséggel – például atom- vagy gázerőművekkel – dolgoznak. A MAVIR válasza ezt a logikát közvetetten megerősíti, amikor azt állítja, hogy a magas árak esetén az alacsony költségű termelők „több profitot realizálhatnak”. Így a jelenlegi helyzet nem csak a fogyasztók és az ipar kárára történő újraelosztás, hanem egy tisztán negatív összegű játék a nemzetgazdaság szintjén: mindenki összességében veszít, kivéve egy szűk, jól azonosítható csoportot.
A hiányzó szám: mennyibe is kerül ez az országnak?
A történet legszembetűnőbb és legsokkolóbb eleme talán ez: senki nem tudja pontosan, hogy a hálózati korlátozások és az energia-diplomácia látszólagos tétlensége mennyi pénzbe kerül évente a magyar gazdaságnak. Megkérdeztük a MAVIR-t és a MEKH-t: nem tudtak vagy nem akartak konkrét nemzetgazdasági hatáselemzést vagy becslést mutatni. A HUPX, a hazai áramtőzsde sem válaszolt.
Ez azt jelenti, hogy azok az intézmények, amelyek elsődleges feladata a magyar fogyasztók és a gazdaság érdekeinek védelme az európai piacon, egy évek óta tartó, jól dokumentált probléma esetén soha nem számolták ki annak pénzügyi hatását. Ez elfogadhatatlan. Egy verseny-alapú, piaci gazdaságban a transzparencia és a felelősségre vonhatóság alapvető követelmény. Amíg ezek a számok ismeretlenek, addig nehéz felrázni a közvéleményt és hatékony politikai nyomást gyakorolni a változás érdekében.
Záró gondolatok
Magyarország fizikailag jól bekötött az európai áramhálózatba, de gazdaságilag egy mesterségesen fenntartott, magasabb árszinten ragadt. A probléma forrása a szomszédos országok elmaradott belső hálózati infrastruktúrája és az ezt önös érdekek miatt túlzottan használó rendszerirányítás. A magyar válasz – az energia-diplomácia és a szabályozó hatóság működése – eddig láthatóan eredménytelen maradt.
A piac logikája könyörtelen: ahol nincs teljes verseny és a kapacitás mesterségesen korlátozott, ott magasabb árak alakulnak ki. A vesztes mindig a fogyasztó és a versenyképes vállalkozások tömege. Ahhoz, hogy ez változzon, szükség van egy aktívabb, offenzívában gondolkodó energia-diplomáciára, amely nem fél konfliktusba keveredni az uniós fórumokon a magyar gazdaság és háztartások érdekében. Az első lépés a probléma valódi méretének feltárása lenne: mennyibe kerül ez pontosan? Amíg erre nincs válasz, addig a tétlenség milliárdos ára tovább növekedni fog.
