A Balaton nem tud eltűnni, de változni fog. A közeljövőben a tó fenntarthatja kiterjedését és jellegét, de az éghajlatváltozás egyértelműen megmutatkozik: ingadozni fog a vízszint, és a mostani években tapasztalt alacsonyabb vízállások ismétlődhetnek. A legfrissebb kutatások szerint azonban messze el vagyunk attól, hogy a Balaton megszűnne létezni. Ez egy megnyugtató tudományos konklúzió, de közben elkerülhetetlenné válnak olyan intézkedések és társadalmi megbeszélések, amelyek a tó jövőjét alakítják.
A HUN-REN–BME Vízgazdálkodási Kutatócsoport tudományos tanácsadója, Honti Márk és kutatótársai az MTA Nemzeti Programja keretében készítették el „A Balaton vízpótlása: Tenni, de mikor és mit?” című tanulmányukat. Elemzésük a következő évtizedekre vonatkozó különböző klímascenáriókat is figyelembe véve arra jutott, hogy a tó sokáig megőrizheti mai karakterét. A kulcsfontosságú megállapítás azonban az, hogy a vízszint a klímaváltozás miatt ingadozni fog. Emiatt már most elengedhetetlen olyan terveket készíteni, amelyekkel szükség esetén megteremthető a külső vízpótlás.
A víz eltűnése: Hol van a hiányzó víz?
Amikor a Balaton partján állunk és a megszokottnál távolabb húzódó vízvonalat látjuk, joggal merül fel a kérdés: hová tűnik a víz? A válasz a vízmérleg változásában rejlik. A Balaton Közép-Európa legnagyobb felületű tava, de mélysége miatt összvíztartalma viszonylag kicsi. Az éghajlatváltozás főként a csapadék mennyiségének és eloszlásának módosulásán, valamint a párolgás növekedésén keresztül érinti. Az igazi probléma azonban nem közvetlenül a tó feletti időjárás, hanem a vízgyűjtő területén történő változások.
Húsz évvel ezelőtt az ökölszabály az volt, hogy a Balaton átlagos éves természetes vízmérlege – tehát a beszállított és a párolgás által elvesztett víz különbsége – plusz 60 centiméter volt. Ez azt jelentette, hogy átlagosan ennyivel nőtt volna a vízszint évente, ha nem engednénk le belőle. Egy évtizeddel ezelőtt ez az érték már plusz 40 centiméterre csökkent. Az elmúlt tíz év átlagát nézve pedig már csak 20-25 centiméter a vízmérleg. Gyakorlatilag minden harmadik év természetes vízmérlege negatív, vagyis több víz távozik, mint amennyi beérkezik. A vízgyűjtőről érkező hozzáfolyás mintegy harminc százalékkal csökkent az éghajlatváltozás következtében. Ez a folyamat jelentette a legnagyobb veszteséget. A korábbiakhoz képest tehát kevesebb víz gyűlik össze a tó medrében, és ez csökkenti a szabályozás (leeresztés) mozgásterét.
A társadalmi kritikusság: Mikor válik problémává a vízállás?
A kutatások egy érdekes szempontot is felvetnek: mikor tekintjük valóban problémásnak egy adott vízállást? Honti Márk szerint nincs egzakt műszaki vagy ökológiai definíciója a „kritikusan alacsony” vízállásnak. A probléma akkor keletkezik, amikor az emberi használat és a társadalmi elvárások szempontjából válik elfogadhatatlanná. Egy 2018-as kutatás szerint a széles körű érdeklődés és aggodalom akkor kezdődött el, amikor a vízállás 50 centiméter alá süllyedt. Ekkor merültek fel kérdések, hogy hol a víz, kifogy-e a tó, és hogyan tudjuk majd használni. Ez a társadalmi nyomás az, ami beavatkozásra késztetheti a döntéshozókat.
- A Balaton vízmérlege 20 centiméterre csökkent
- A vízgyűjtő területen történt változások
- A természetes vízmérleg gyakran negatív
- A vízgyűjtő hozzáfolyásának csökkenése
- A vízszint ingadozása a klímaváltozás miatt
- A társadalmi elvárások növekedése
A 2000-es évek eleji tapasztalatok után – amikor három szélsőséges év (2001-2003) alatt jelentősen lecsökkent a vízszint – egy olyan stratégia született, amely a medertározásra összpontosított. Az elv egyszerű volt: tározzunk be annyi vizet a tóban, amennyit csak lehet, hogy magasabb szintről indulva egy aszályos időszak végére ne érkezzünk túl alacsony szintre. Ennek az lett a következménye, hogy sokáig magas volt a vízállás, ami azonban új problémákat szült. A magas vízszint nem kedvezett a parti élővilágnak, és paradox módon a társadalmi tűrésküszöb is feljebb tolódott. Aztán, amikor ismét alacsonyabb lett a vízállás, már jóval magasabb értékeknél kezdtek el panaszok hangot kapni, mint korábban.
A vízminőség új kihívása: A melegvíz-rétegződés és az algák
Az alacsony vízállással kapcsolatos aggodalmak egyik régi tételét, miszerint a sekélyebb víz gyorsabban melegszik és ez elősegíti az algavirágzást, a tapasztalat nem igazolta. Ellenkezőleg, a nagyon alacsony vízállású években a vízminőség kifejezetten jó volt, bár sok hínárt produkált. A valódi vízminőségi probléma máshonnan ered: a klímaváltozás, a meleg nyarak és a gyakoribb szélcsend együttes hatására.
Amikor magas a vízállás, és hosszabb szélcsendes, forró nyári napok következnek, a Balaton vízteste rétegekbe szakad. A felszín közelében a víz felmelegszik, míg alul hideg marad. Ez akár öt fokos hőmérsékletkülönbséget is eredményezhet. A meleg víz könnyebb, mint a hideg, így stabil rétegek jönnek létre, amelyek nem keverednek össze. Ez a hőrétegződés akadályozza, hogy a légkörből származó oxigén lejutjon a mélyebb rétegekbe. Eközben az üledékben élő organizmusok fogyasztják az ottani oxigént. Ha ez az állapot több napig fennáll, az oxigén kifogyhat az alsó rétegekből. Ilyenkor az üledékből táplálóanyagok szabadulnak fel, amelyek felkeveredve táplálják az algákat. A 2019-es, eddigi legnagyobb mért algavirágzásnak valószínűleg ez a klimatikus eredetű hőrétegződés volt az oka. Minél magasabb a vízállás, annál stabilabb tud lenni ez a rétegződés, ami paradox módon a magas vízállást is problémássá teheti a vízminőség szempontjából.
A vízpótlás lehetőségei és dilemma
Ha a jelenlegi trendek folytatódnak, hosszú távon elkerülhetetlen lehet a külső vízpótlás megfontolása. A tudományos vita már évek óta folyik arról, hogy ez miként lehetséges és milyen kockázatokkal jár. A medertározás lehetőségeit mára már szinte kimerítettük. A vízvisszatartás a vízgyűjtőn – amit sokan javasolnak a mikroklíma javítására – paradox módon elsődlegesen tovább csökkentené a Balatonba érkező víz mennyiségét, mivel a visszatartott víz nagy része párologna el.
| Külső források | Előnyök | Kockázatok |
|---|---|---|
| Dráva–Mura rendszer | Legnagyobb vízkészlet | Idegen vízi organizmusok |
| Rába-víz | Kevesebb invazív faj | Drágább megoldás |
A külső források közül már a múlt század végén is a Dráva–Mura rendszert tartották a legreálisabbnak, mert ott van a legnagyobb vízkészlet a környéken. Egy Rába-víz átvezetése drágább lenne, és a forrásvízgyűjtő is jobban érintett lenne az aszályoktól. A Drávából történő vízátvezetésnek azonban vannak komoly kockázatai: idegen vízi organizmusok (invazív fajok) kerülhetnének a Balatonba, és a vízminőségre is hatással lehetne. Honti Márk véleménye szerint egy lassú, alacsony kapacitású vízpótló rendszer lenne a legbiztonságosabb, amely főként a téli hónapokban működne. Ez alkalmas lehet arra, hogy egy többéves aszályos periódus során megállítsa a vízszint zuhanását, majd később segítsen a helyreállításban. Egy olyan rendszer, amely hónapról hónapra finoman szabályozná a vízszintet, nemcsak gazdaságilag nem lenne indokolt, de vízminőségi szempontból is kockázatosabb.
Idő van előkészülni, de sürgős a társadalmi párbeszéd
A kutatók hangsúlyozzák: az idő nagyon fontos tényező. Ha a jelenlegi becslések helytállóak, akkor 2040-re már a kezünkben kellene lennie a kész terveknek ahhoz, hogy egy lehetséges rendszert ki tudjunk építeni. Egy ilyen komplex döntés előkészítése – az invazív fajok, a vízminőség, a környezeti hatások vizsgálata – évekbe, akár egy évtizedbe is beletelik. Ha azonban várunk egy valódi katasztrófahelyzettel, például három egymás utáni rendkívül száraz évvel, akkor a döntéshozók hirtelen nyomás alá kerülhetnek, és nem lesz idejük a kockázatok alapos megfontolására. Az a veszély fenyeget, hogy a pánik hatására gyors, de lehet, hogy nem optimális döntéseket hoznak.
A kutatócsoport jelenleg is azzal foglalkozik, hogy milyen szempontok és döntési folyamatok alapján lehet egy ilyen horderejű kérdést – mint a Balaton külső vízpótlása – felelősen, a társadalmi, ökológiai, vízügyi és gazdasági nézőpontok átlátható mérlegelésével meghozni.
Alkalmazkodás: Az ember és az infrastruktúra
A jövő nem csupán arról szól, hogy a tóba töltünk-e plusz vizet vagy sem. Ugyanilyen fontos a társadalmi alkalmazkodás. A Balaton partjaink, kikötőink és strandjaink nagyrészt egy szűk, megszokott vízszint-sávhoz vannak tervezve. A világ számos fürdő- és vitorlázóvize sokkal nagyobb vízszint-ingadozásnak van kitéve. Az egyik út az, hogy a tó használatának módjait igazítjuk a változó körülményekhez: például sekélyebbre merülő vitorlásokat használunk, vagy olyan partokat és kikötőket alakítunk ki, amelyek változó vízállás mellett is funkcionálisak maradnak. Ez a változtatás objektíve megvalósítható, és sok esetben költséghatékonyabb is lehet, mint egy óriási vízpótló rendszer megépítése.
A Balaton nem fog eltűnni. De ahogy a klímaváltozás új kihívások elé állítja, úgy a társadalom és a döntéshozók is választások elé kerülnek. A vízpótlás és az alkalmazkodás lehetőségeinek alapos, nyugodt és a tudományon alapuló megvitatása nem csupán a tó, hanem mindannyiunk jövőjét szolgálja. Az idő múlása mindenképpen változást hoz; a kérdés az, hogy mennyire leszünk képesek előrelátóan és felelősségteljesen készülni rá.
