A történelmi Európai Unió egyik alapvető megállapodása az volt, hogy a demokratikus mainstream pártok – a jobbközép, a szociáldemokraták, a liberálisok és a zöldek – közösen irányítják az integrációt, miközben egy éles és egyértelmű tűzfalat tartanak fenn a szélsőjobboldali erőkkel szemben. Ez a nem írott, de évtizedek óta tartó konszenzus most látványosan repedezni kezd. A júniusi események az Európai Parlamentben egy vízválasztót jelentenek: az Európai Néppárt (EPP), a legnagyobb pártcsalád, többek között a német Alternatíva Németországnak (AfD) és a francia Nemzeti Tömörülés (RN) képviselőinek szavazataira támaszkodva megszavazta az uniós toloncegyezmény átfogó felülvizsgálatát. Ez a lépés gyakorlatilag legitimálta a szélsőjobb parlamenti szerepvállalását az uniós döntéshozatalban, és mély válságba taszította a hagyományos pártkoalíciókat.
Ami otthon még elképzelhetetlen lenne, az Brüsszelben és Strasbourgban már politikai valósággá válik. A német CDU-CSU, az EPP gerince, hazai politikájában továbbra is elutasítja az AfD-vel való bármilyen együttműködést, miközben az Európai Parlamentben már voltak olyan kulcsszavazások, ahol szavazataik együttese döntött. Ez a kettős mérce nem csupán hazafias retorika kérdése. Jelez egy mélyebb stratégiai váltást: a hagyományos pártok egy része úgy érzi, hogy a választói bázisuk miatt, vagy a törvényhozási többség megszerzése érdekében, kénytelenek flörtölni azokkal az erőkkel, amelyeket eddig kizártak a demokratikus diskurzusból.
Alberto Alemanno, a párizsi HEC üzleti főiskola uniós joggal foglalkozó professzora a Guardian cikkében rámutatott, hogy a toloncegyezmény szavazása volt a szélsőjobb számára egy jelentős győzelem. Az új szabályok – melyek szerint a menekülteket vissza lehet küldeni az első biztonságos országba, ha egyenesen hazájukba nem lehet – gyakorlatilag megerősítik az ő szigorúbb migrációs narratívájukat, és azt az irányvonalat, amit ők évek óta követeltek.
Mi változott? A szélsőjobb beépülése a mainstream politikai mechanizmusba
A változás nem egyik napról a másikra következett be. A szélsőjobb pártok – számos országban már nem csupán marginális csoportok, hanem erős, gyakran második vagy első helyezett politikai erők – évek óta próbálják átformálni az EU politikáját kívülről. Az utóbbi időben azonban egy új stratégiát alkalmaznak: aktívan beleszólnak az uniós jogalkotás folyamatába, és olyan törvényi változásokat támogatnak vagy blokkolnak, amelyek összhangban vannak a saját programjukkal. Ez már nem a tagadás vagy a tömegtüntetés politikája, hanem a hatalomgyakorlás apró lépéseinek a politikája.
A júniusi toloncegyezmény-szavazás ennek a törekvésnek a csúcspontja volt. Nem arról volt szó, hogy a szélsőjobb megnyerte a szavazást, hanem arról, hogy a hagyományos, centrista nagy pártok egy része számára elfogadható partnerré váltak egy olyan kérdésben, amely az identitásukat is meghatározta. Ez a pragmatikus politikai számítás veszélyes precedenst teremt. Ha egy kérdésben együtt lehet szavazni velük, akkor miért ne lehetne egy másikban is? A migráció után a következő témakörök – például a klímavédelem, az EU-s költségvetés, a szankciók Oroszország ellen vagy a jogállamiság védelme – is a kompromisszumok színterévé válhatnak.
Az Európai Néppárt két útja: Válság és identitáskeresés
Az Európai Néppárt belső feszültségei tükrözik az egész kontinens dilemmáját. A pártcsaládon belül egyre erősebb a megosztottság. Egy részük – köztük számos nyugat- és észak-európai delegáció – ragaszkodik a hagyományos kereszténydemokrata és liberális konzervatív értékekhez, a szélsőjobb elzárásához. A másik rész – főleg néhány kelet- és dél-európai tagság – már régóta flörtöl a szélsőjobb retorikájával és politikáival, legfőképpen a migráció, a nemzeti szuverenitás és az ún. „hagyományos értékek” terén. Az, hogy ezek az erők most gyakorlati szavazati támogatásban is megtalálják a közös hangot, gyökeresen megváltoztatja az EPP belső dinamikáját.
| Témakörök | Jellemzők |
|---|---|
| Migráció | Szigorúbb szabályok |
| Klímavédelem | Kompromisszumok |
| EU-s költségvetés | Hatások a pártokra |
| Szankciók Oroszország ellen | Pártok közötti feszültség |
| Jogállamiság védelme | Dilemmas |
| Identitáskeresés | Új politikai irányok |
A kérdés az, hogy hol húzódik a piros vonal. Ha a szélsőjobb elfogadható partner a migráció ügyében, akkor vajon az is az lehet-e a szavazás során, amikor egy olyan magyar vagy lengyel kormány elleni jogállamisági eljárásról kell dönteni, amelyet ugyanezek a szélsőjobb erők aktívan támogatnak? Az EPP külső szövetségesei, mint a Szocialisták és Demokraták (S&D) vagy a Liberálisok (Renew), egyre nyíltabban vetik a szemére ezt a kettős játékot, ami tovább gyengíti a centrista koalíció összetartó erejét.
Mit jelent ez Magyarország számára?
Magyarország helyzete ebben az átalakuló politikai térképben kettős. Egyrészt, a Fidesz-KDNP, amely jelenleg az EPP-től függetlenül, de gyakran azzal párhuzamosan működik az Európai Parlamentben, régóta építi a kapcsolatokat a kontinens szélsőjobbjával és jobboldali populistáival. Az új helyzet lehetőséget teremthet számukra, hogy ezeket a kapcsolatokat formálisabbá, hatékonyabbá tegyék a törvényhozásban. Másrészt, a magyar kormányzat által képviselt politikai irányvonal – a szigorú migrációs politika, a nemzeti szuverenitás hangsúlyozása – egyre inkább a kontinens mainstreamjévé válik, legalábbis a jobboldali oldalon.
Ugyanakkor, ha a szélsőjobb és a hagyományos jobbközép együttműködése normalizálódik, az paradox módon csökkentheti a magyar kormány egyedülálló szerepvállalását. Ha a német CDU vagy más nagy nyugati pártok is hasonló retorikát folytatnak és hasonló politikákat támogatnak, akkor Budapest kevésbé tud külön utasként pozicionálni magát. A valódi kihívás a következő években az lesz, hogy az EU képes lesz-e megtartani azokat a demokratikus és jogállami alapértékeket, amelyek ellen a szélsőjobb, de néha a Fidesz is, gyakran fellép. Az új toloncegyezményt követően a következő nagy csata az uniós költségvetés és a jogállamisági feltételek körül zajlik majd, ahol a szövetségek még instabilabbak lehetnek.
Az EU jövője: Egy új politikai korszak küszöbén
A történelmi tűzfal meggyengülése nem feltétlenül jelenti a szélsőjobb teljes győzelmét, de egyértelműen jelzi, hogy az Európai Unió egy új, bizonytalanabb politikai korszakba lép. Ahol korábban egyértelmű többségek és világos irányvonalak voltak, ott most folyamatos tárgyalások, ideiglenes többségek és esetenkénti szövetségek lesznek.
Az Európai Néppárt döntése, hogy egy konkrét, érzékeny ügyben elfogadja a szélsőjobb szavazatait, egy generációs kérdést vet fel. Vajon ez a pragmatikus lépés a hatalom megtartásához szükséges kompromisszum, vagy éppen ellenkezőleg, az értékei feladásának első lépése, amely hosszú távon aláássa a párt legitimitását és Európa demokratikus stabilitását? A választ a következő európai parlamenti ülésszakok és a 2024-es választások utáni koalíciós tárgyalások hozzák meg.
Egy dolog biztos: a „soha többé” elve, amely a szélsőségekkel szembeni egyértelmű elzárást jelentette, ma már nem működik olyan egyértelműen, mint régen. Európa tanulmányozni és alkalmazkodni kényszerül ahhoz a politikai realitáshoz, amelyet a választók teremtettek. A kihívás az, hogy ezt az alkalmazkodást ne az alapvető demokratikus értékek feláldozásával, hanem azok megerősítésével tegyék meg – egy olyan időszakban, amikor azokra soha nem volt nagyobb szükség.
