A Magyar Nemzeti Bank egyik alelnökének nemrég hangoztatott gondolata, hogy érdemes lenne felülvizsgálni a jegybank 3 százalékos inflációs célját, komoly szakmai vitát robbantott ki. A téma kapcsán felmerülő két alapkérdés: egy alacsonyabb cél megfelelne-e a magyar gazdaság hosszú távú sajátosságainak, és milyen makrogazdasági árat kellene ezért fizetnünk? A válaszokat a nemzetközi tapasztalat világítja meg a legjobban, mert több felzárkózó ország is megjárta ezt az utat.
Miért fontos egy felzárkózó gazdaságnak?
Felzárkózó gazdaságoknál gyakran magasabb az egyensúlyi infláció, mint a fejlett országokban. Ennek oka például a Balassa–Samuelson-hatás, amely szerint a termelékenységi felzárkózás a bérek, majd a szolgáltatási árak emelkedésén keresztül magasabb inflációt eredményez. Magyarországon azonán az elmúlt években a termelékenységnövekedés gyakorlatilag megállt, ami jelenleg gyengíti ezt az érvet. Ha a jövőben újraindul a termelékenységi roham, akkor valamivel magasabb infláció is reális lehet, mint az euróövezet átlagában.
Ezért nem következik automatikusan az Európai Központi Bank 2 százalékos céljából, hogy Magyarországnak is ugyanott kellene céloznia. Az ECB célja az egész valutaközösségre vonatkozik, és teljesen összeegyeztethető azzal, hogy az egyes tagországok inflációs rátái tartósan különböznek. Az első kérdés tehát nem az, hogy mi az ECB célszáma, hanem hogy mekkora infláció illik hosszú távon a magyar konvergenciához.
Mit tanulhatunk Csehországtól, Romániától és a többiektől?
A nemzetközi tapasztalatok nem egyértelműek, de fontos mintázatokat mutatnak. A jegybankok általában az adott gazdaság sajátosságaihoz igazították az inflációs célt. Csehország 2010-ben 3-ról 2 százalékra csökkentette a célját, részben azért, mert a felzárkózáshoz köthető többletinflációs nyomás csökkent. Románia 2,5 százaléknál állt meg 2013-ban, mivel figyelembe vette, hogy egy még felzárkózó gazdaságban az árszint-konvergencia magasabb inflációt indokolhat. Lengyelország is hasonló, 2,5 százalékos célt választott.
| Ország | Cél infláció (%) | Év |
|---|---|---|
| Csehország | 2 | 2010 |
| Románia | 2.5 | 2013 |
| Lengyelország | 2.5 | – |
A lényeges tanulság: a célcsökkentés nem öncél. Az indoklás mindig a belföldi makrogazdasági viszonyok és a hosszú távú árstabilitás megteremtése volt, nem pusztán az eurószabályok betű szerinti teljesítése. Magyarországon is így kellene megközelíteni a kérdést.
Hogyan működhet zökkenőmentesen az átállás?
- Alacsony inflációs kiindulópont: A csökkentést általában akkor hajtották végre, amikor az infláció már tartósan az új cél közelében volt, vagy egyértelműen oda tartott. Például Csehországban 2010-ben az infláció már jóval 2 százalék alatt volt. Ez óriási segítség, mert nem egy „levegőbe lövik” az új célt, hanem a piacok már jó úton járnak felé.
- Lehorgonyzott várakozások: A jegybank hitelessége és a már alacsony inflációs várakozások lehetővé teszik, hogy az alkalmazkodás egy része automatikusan, a várakozásokon keresztül menjen végbe. Így nem kell kizárólag a drasztikusan magasabb kamatokra és a gyengébb gazdasági aktivitásra hagyatkozni.
- Hosszú előkészület és átmenet: Az átállás ritkán volt hirtelen. Csehország 2007-ben jelentette be a 2010-től érvényes célt. A Fülöp-szigeteken 2012-ben hirdették meg a 2015-ös célváltást. A hosszú előrejelzés időt ad a vállalatoknak és a háztartásoknak az alkalmazkodáshoz.
- Elemzésre építés: A döntést részletes elemzések támogatták. A cseh jegybank explicit módon vizsgálta az átállás reálgazdasági költségét. A Dél-afrikai Jegybank 2025-ös átállása előtt pedig készült egy külön modellszimuláció a költségekről és haszonról.
Mi a helyzet most Magyarországon?
Jelenleg a helyzet vegyes. A jó hír: a tényleges infláció drámai mértékben lecsökkent, ami jó kiindulópontot jelent. A magyar háztartások két évre előretekintő inflációs várakozásának mediánja is meredeken esett: 2025 végén még 8 százalék volt, 2026 második negyedévére már 5 százalék alá került.
A kihívás viszont az, hogy ez a 5 százalék még mindig jelentősen meghaladja a jelenlegi 3 százalékos célt, és még messzebb van egy esetleges 2 vagy 2,5 százalékos új céltól. A kérdés tehát nem pusztán a mai alacsony árnövekedés, hanem hogy a középtávú várakozások mennyire tudnak tartósan egy alacsonyabb szintre közelíteni.
Mikor válik költségesebbé az átállás?
Ha a várakozások és a bérnövekedés nem alkalmazkodik kellően gyorsan, a jegybanknak átmenetileg szigorúbb monetáris politikára kényszerülhetne. A magasabb reálkamatok visszafoghatnák a beruházásokat és a fogyasztást, drágíthatnák a hiteleket. Az erősödő forint pedig, bár segíti a dezinflációt, ronthatja az exportáló vállalatok versenyképességét.
Dél-Afrika példája jól mutatja, hogy ha a várakozásokat egy alacsonyabb horgonyhoz kell igazítani, annak lehet átmeneti ára. A költség mértéke alapvetően attól függ, hogy az átállás pillanatában milyen messze van a várakozások és a bérköltségek az új céltól. Minél közelebb vannak, annál olcsóbb a folyamat.
Következtetés: előkészület és nyitott vita kell
Az euró csatlakozási inflációs kritériuma önmagában is indokolttá teheti a 3 százalékos cél felülvizsgálatát. A nemzetközi tapasztalat azonban azt tanítja, hogy a siker kulcsa nem a gyors bejelentés, hanem a alapos előkészület.
Magyarországnak először meg kell válaszolnia, hogy mekkora inflációs cél illik hosszú távon a saját felzárkózási pályájához. Ezután, a nemzetközi mintákat követve, a célcsökkentést egy jól időzített, hosszú előkészületi fázissal és részletes makrogazdasági hatáselemzéssel kell megtervezni. A lakossági inflációs várakozások gyors zuhanása biztató jel, de még van hová fejlődniük.
A vitának tehát nem az eurokritériumok mechanikus teljesítéséről, hanem a magyar gazdaság hosszú távú stabilitásának és versenyképességének megteremtéséről kell szólnia. Egy jól megválasztott és hitelesen követett inflációs cél mind a vállalatok befektetési biztonságát, mind a fogyasztók vásárlóerejét szolgálja – és ez a lényeg.
