Bardóczi Sándor: Klímaváltozás és a jövő kihívásai

Klímaváltozás hatásai Bardóczi Sándorral: „A század végére bekövetkezik a globális összeomlás”

Nem a bolygót kell megmentenünk, mert az bizonyos élőlényekkel együtt túl fogja élni az emberiséget is. Magunkat kellene megmentenünk. Sándor Bardóczi, Budapest főtájépítésze 2026 augusztusában, egy rekord forróságos napon így foglalja össze a klímaváltozás legfőbb tanulságát. Négy évvel korábbi interjúja után ismét beszéltünk vele, nem csupán a főváros zöld területeiről, hanem az emberiség teljes jövőjéről, egy olyan világban, ahol a Duna láthatatlan ága biztosítja Budapest ivóvízellátásának nagy részét, és ahol az apokalipszis már nem jövőbeli fenyegetés, hanem a valóság előszobája.

„Ön érti, mi történik velünk?” – ez a kérdés vezette végig a beszélgetést. A válaszok nyugtalanítóak, de megkerülhetetlenül őszinték. Az extrém időjárási események, mint a 2026-os brutális hőhullám, nem véletlenek, és nem is fogymásszanak el. A közelmúltban a szakértők még 2035 utáni időszakra jósolták az ehhez hasonló extrém nyarakat. A valóság már most utolérte és megelőzte a legvészjóslóbb modelleket is.

Az emberi test 37 fokra van berendezkedve. A bolygó nem.

Bardóczi Sándor egyértelmű tendenciát lát a jelenlegi forróságban. Ez a klímaváltozás közvetlen következménye, egy olyan extrém megnyilvánulás, amelyre egyre gyakrabban kell számítanunk. Azonban fontos leszögezni: nem állítható, hogy a hőmérséklet innentől lineárisan vagy exponenciálisan nő. Inkább az a helyzet, hogy az ilyen extrém, szélsőséges nyarak egyre gyakoribbá válnak.

A valódi probléma az emberi alkalmazkodóképességben rejlik. „Hőháztartásunk harminchét fokra van berendezkedve” – magyarázza. Pár napot ki tudunk bírni negyven fok felett, technikai segítséggel – légkondicionálóval, hűtőberendezésekkel – akár hosszabb ideig is. De a földön jelenleg élő több milliárd ember számára ez az egyetlen megoldás hosszú távon fenntarthatatlan. A visszaütés már elkezdődött: a több száz éves, fokozódó kibocsátás és a légkör megmérgezése most üti vissza a kaput. Az elkerülhetetlen következtetése? „Tartok tőle, hogy a század végére bekövetkezik a globális összeomlás.”

És utána? A „Mad Max” világa

Mi következik egy ilyen összeomlás után? Bardóczi nyers őszinteséggel vázolja fel a jövőképet: „És akkor Mad Max.” A jelenlegi, összetett társadalmak felbomlanak, és „roncstársadalmak” élnek tovább. A nemzetek törzsekhez hasonló közösségekké redukálódnak, és elkezdődik a küzdelem a megmaradt helyi erőforrásokért – élelemért, ivóvízért, energiaforrásokért – rengeteg áldozattal.

• A nagyhatalmak felkészülése az új világra
• Verseny a jövő kulcsfontosságú erőforrásaiért
• Édesvíz, atomenergia, szénhidrogének és félvezetők
• A geopolitikai játszma veszélyei
• Demokrácia és populizmus helyzete
• Nemzetközi együttműködés romlása

A tánc már elkezdődött. A populizmus erősödik, a szélsőségek egyre hangosabbak, a demokrácia híveinek száma csökken. Olyan, majdnem két évszázados logikák térnek vissza, amelyek szerint a gyarmatosítás és a gyarmatok kizsákmányolása az elfogadott út a saját jólét érdekében. Mindez pontosan azon a nemzetközi együttműködési rendszerek rovására megy, amelyeket a második világháborút követően pont a globális stabilitás megteremtése érdekében építettek ki.

Visszafordíthatatlan? „Igen. De azért meg kéne próbálni.”

Bardóczi egyértelműen visszafordíthatatlannak tartja az ökológiai katasztrófát. Ennek dacára hangsúlyozza: „De azért meg kéne próbálni.” A helyrehozatal évszázados projekt lenne, amely legalább annyi időt venne igénybe, mint amennyi alatt a károkat okoztuk – ez körülbelül háromszáz év. A legnagyobb akadály a politikai akarat hiánya. „Bármennyire közhely is, a politika nem lát túl a négy éveken.”

Hosszú ideig ő maga is abban bízott, hogy a civil társadalmak képesek korlátozni és mérsékelni a politikai és gazdasági szereplők rövidlátó, önsorsrontó magatartását. Optimizmusát táplálta a Covid19-pandémia okozta rövid válság, amikor az emberek széles körben elfogadták a szükséges korlátozásokat, kevesebbet utaztak és fogyasztottak a közös jó érdekében. Ám amint a víruskövetkezmények enyhültek, az emberek visszatértek a korábbi, pazarló életmódjukhoz.

Ugyanez a mintázat figyelhető meg most is. A víz- és energiaválság az embereket az önkorlátozásra ösztönözte. „De szemernyi kétségem sincs, hogy amint emelkedik a Duna vízszintje, és bekapcsolnak a letekert reaktorok, többet fogyasztunk majd, mint előtte” – mondja Bardóczi. A félelem a forróságtól ideiglenes. Ha a következő nyár véletlenül enyhébb lesz, sokan azt a téves következtetést vonják le, hogy nincs is komoly probléma.

„Én már beletörődtem, hogy az ember és az ember által alkotott gazdasági rendszer képtelen az önmérsékletre” – fogalmaz végül. Ez a végtelen növekedésen alapuló rendszer ütközik most a természet véges lehetőségeivel. A beszélgetés nem egy optimista kilátásokkal kecsegtető, hanem egy őszinte riadalommal töltött felvilágosítás arról, hogy merre tartunk. Nem a bolygó jövőjéről van szó. A mi jövőnkről. És ahhoz, hogy legyen holnap, ma kell elkezdenünk gondolkodni és cselekedni – még ha későn is.