Eszter Farkas oknyomozó újságíró, A Liberalizmus Mediától
Egy alapítvány, amelynek kuratóriumát egy miniszterhelyettes vezette, közpénzből vételárak többszöröséért gyűjtött össze negyvenegy épületet a határon túl. Az ingatlanok között működő hotelek és romok is vannak, de a koncepció hiányában most senki sem tudja, mi lesz velük. Az Orbán-kormány által alapított Közép-európai Épített Örökség Megőrző Alapítvány (KEOMA) megszűnik, de az „aranyárban” vásárolt, többnyire romos épületállomány marad az állam kezében – egyelőre felújítási forrás és terv nélkül.
A nyilvánosságra került adatok és dokumentumok alapján a KEOMA összesen 41 ingatlant vásárolt meg Romániában, Szlovákiában, Horvátországban, Szlovéniában és Szerbiában. Az alapítvány hivatalos célja a kárpát-medencei magyar kulturális örökség megmentése volt. Azonban a konkrét vásárlások során – különösen Erdélyben – az ingatlanok piaci értékéhez képest jelentősen magasabb vételárak kerültek kifizetésre. A KEOMA kuratóriumának elnöke Magyar Levente, Szijjártó Péter külügyminiszter helyettese volt. Az alapítvány augusztus végével megszűnik, ám az általa felhalmozott ingatlanvagyon sorsa bizonytalan, mert az új kormánynak jelenleg nincs koncepciója a felújításukra vagy hasznosításukra.
A dokumentumok által bizonyított vásárlási minta
Az oknyomozás során hozzáférhetővé vált adatok és nyilvános dokumentumok egyértelmű képet mutatnak az alapítvány működéséről és a felhalmozott ingatlanállományról.
- Legalább 26 romániai ingatlan
- 11 szlovákiai ingatlan
- 2 horvátországi ingatlan
- 1-1 szlovén és szerbiai ingatlan
Az ingatlanok között jelentős értékkülönbségek vannak. Vannak működő, befektetésként szóba jöhető objektumok de a gyűjtemény jelentős részét nagyon rossz állapotban lévő, gyakorlatilag romos épületek és kastélyok teszik ki. A vásárolt ingatlanok között olyan jelentős épületek is találhatók, mint a kassai reneszánsz stílusú épület a város szívében, a pozsonyi klasszicista épület, ahol korábban a magyar nagykövetség működött, vagy a komáromi, hajdani Első Takarékpénztár rossz állapotú tömbje. A Szepességben a bártfai és késmárki főterek középkori ingatlanokat vásároltak meg.
Az alapítványi forma lehetővé tette, hogy ezek az ingatlanok gyakorlatilag magyar állami tulajdonba kerüljenek, miközben a vásárlási folyamat részletei, az árképzés és a döntéshozatal a szokásos közbeszerzési szabályok alól mentesült.
Az „aranyár” kérdése és a válaszok hiánya
A nyilvánosságra hozott információk legérzékenyebb pontja az, hogy az alapítvány számos esetben az ingatlanok piaci értékét jelentősen meghaladó árat fizetett. A vásárlások során – főleg Erdélyben – indokolatlanul magas vételárak kerültek kifizetésre. Ez felveti a kérdést: vajon a közpénzt olyan projektek finanszírozására használták-e fel, amelyek elsősorban kulturális örökségvédelem helyett más, nem nyilvános célokat szolgáltak?
A dokumentumok elemzése során kiderül, hogy bár a program hivatalos célja nemzeti és kulturális volt, a gyakorlatban hatalmas ingatlanvagyon halmozódott fel közvetett állami kontroll alatt, átláthatatlan gazdálkodási keretek között. Az alapítványi struktúra lehetővé tette, hogy a vásárlások a szokásos állami kontrollmechanizmusok (például a Számvevőszék, a közbeszerzési törvény szigorúbb szabályai) alól kitérjenek.
A kérdésre, hogy miért szükséges volt ezeket az ingatlanokat ilyen formában, ilyen áron megvásárolni, és mi volt a konkrét hasznosítási terv, az alapítvány korábbi vezetőségétől nem érkezett nyilvános magyarázat. Magyar Levente, a kuratórium volt elnöke nem reagált a nyilvános információkra.
Az átadás és a jelenlegi helyzet: felelősséghárítás és tétlenség
A KEOMA megszüntetése és ingatlanainak átadása jól illusztrálja a projekt végső soron hiányzó gazdasági és kulturális alapját. Tarr Zoltán, a társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter nyilatkozata szerint az alapítványt – annak ellenére, hogy a megszüntető törvény az ő tárcájának a hatáskörébe tartozott – átadták a Közlekedési és Beruházási Minisztériumnak. Ennek az az oka, hogy a KEOMA „semmilyen kulturális feladatot nem látott el”, pusztán „hatalmas ingatlanvagyont halmozott fel”.
Ez a nyilatkozat gyakorlatilag azt ismeri el, hogy az alapítvány működése nem felelt meg eredeti, kulturális célkitűzéseinek. Az átadáskor a kulturális minisztérium felhívta a Közlekedési és Beruházási Minisztérium figyelmét az örökségvédelmi szempontból fontos épületek megtartására és fejlesztésére. Jelenleg azonban egyértelmű felújítási koncepció vagy forrás nincs. Az új kormányzat előtt tehát egy olyan ingatlanportfólió kezelése áll, amelynek megszerzése jelentős közpénzt emésztett fel, de amelynek jelenlegi gazdasági értéke és fenntartási költségei komoly kihívást jelentenek.
A közpénzű ingatlanvásárlások tanulságai 2025-ben
A KEOMA-eset számos kérdést vet fel a közpénzek transzparens és hatékony felhasználásával kapcsolatban.
| Kérdések | Lehetséges válaszok |
|---|---|
| Hogyan zsugorodhat össze jelentéktelen ingatlanbefektetések sorozatává? | Átláthatatlan árakon |
| Mennyire lehetővé és kívánatos, hogy állami szereplők alapítványi formában halmozzanak fel? | Jelentős ingatlanvagyont |
| Mi a sorsa a közpénzeknek? | Roma állapotú ingatlanok felújítása nélkül |
A történet legnagyobb tanulsága talán az, hogy a közpénzek felhasználásához mindig társulnia kell egyértelmű felelősségre vonhatóságnak és átláthatóságnak. Amikor ezek a keretek meglazulnak – akár alapítványi forma, akár más jogi konstrukció miatt – ott a közpénz pazarlásának, ineffektív felhasználásának kockázata is megnő. A 41 kárpát-medencei épület sorsa most ezt a kockázatot testesíti meg: jelentős korábbi kiadások, bizonytalan jelen és homályos jövő egy olyan projektben, amelynek eredetileg magasabb céljai voltak.
Az oknyomozás célja, hogy az ilyen esetek nyilvánosságra kerüljenek, ne csak a múltbeli döntéseket világítsák meg, hanem segítsék a jövőbeni, felelősebb közpénz-gazdálkodást. A közpénz nem személyes vagyon, hanem közös erőforrás, amelynek használata mindannyiunk érdekét szolgálja – ezért érdemes figyelni, hogyan és mire költik.
