Műtárgybiztonsági problémák az Országos Színháztörténeti Múzeumban

ELÜLDÖZÖTT SZAKEMBEREK, OMLADOZÓ ÉPÜLETEK, HAMIS MŰTÁRGYAK – ÍGY ZÜLLESZTETT LE VIDNYÁNSZKY EMBERE EGY MÚZEUMOT

Egy színháztörténeti múzeum kertjében, egy rothadó szekéren egy elmosódó felirat: „Darvas Iván ezen a szekéren játszott, mint Liliomfi a filmen, 1954-ben.” A látogató megdöbben: Makk Károly ikonikus filmjének eredatikereke tűnhet el így? A valóság kevésbé romantikus. A szekér egy régebbi installáció tárgya volt, semmi köze Darvas Ivánhoz, és muzeális értéke sincs. Az igazgató, Bodolay Géza, mégis ráaggatta a félrevezető feliratot. Ez a történet nem egyszerű anekdota, hanem szimbolikus megnyilvánulása annak a mélyülő válságnak, amelyben az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) található. Egy válság, amely a Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztérium – egyúttal a műtárgyfelügyelet legfőbb szerve – szemével nézve is komoly műtárgybiztonsági kockázatokat jelent.

A közintézmény vezetését 2018 óta Bodolay Géza, a korábbi színházi rendező látja el, akit az OSZMI tanácsadó testülete, és benne Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház művészeti igazgatója is támogatott. A HVG számára készült anyagban a minisztérium azt állította, minden szakmai szabályt betartanak. Az OSZMI elnökségének egykori tagjai, volt és jelenlegi munkatársak, valamint szakmai iratok azonban egy teljesen más képet festenek: a minisztérium által felügyelt intézményben a múzeumi alapműködés szabályai, a műtárgyvédelem alapvető elvei és a szakemberek tisztességes bánásmódja rendszeresen sérül.

A kerttől az irattárig: az alapok hiánya

Az első riasztható jel a múzeum udvarán áll. A Bajor Gizi Színészmúzeum műemlék villája statikai repedésekkel, beázó mennyezettel, tönkremenő ablakokkal küzd. A kert egy része balesetveszély miatt le van zárva. Bodolay Géza igazgató nem tagadja, hogy mind a villája, mind a Krisztina körúti központi székhelyük, az Áldásy-palota sürgős felújításra szorul. A kritikus kérdésre – veszélyeztetik-e az épületek romló állapota a kiállított és raktározott műtárgyakat – azonban nem adott választ. Egy volt magas rangú munkatárs szerint az igazgatónak a fenntartó, a minisztérium felé is kötelessége lett volna ezeket a kockázatokat dokumentáltan jelezni. Ennek hiánya önmagában is szakszerűtlenség.

A gondok azonban mélyebbre gyökereznek. A HVG-hez eljutott információk szerint a múzeum működésének alapvető dokumentumai, akár a műtárgyak be- és kivezetési jegyzőkönyvei is sokáig csak digitálisan, rendszertelenül léteztek. Az ilyen nyilvántartások vezetése kötelező, hiszen ezek biztosítják a műtárgyak sorsának nyomon követhetőségét. Egy volt dolgozó szerint a 2022-es választások után rohamtempóban kellett elkezdeni papír alapú nyomtatást és archiválást, hogy valamilyen rend látszatát megteremtsék, mivel addig az intézmény gyakorlatilag papírok nélkül működött. Ez azt jelenti, hogy az állami vagyon egy részének, a gyűjteményi tárgyaknak a nyilvántartása és ellenőrzése évekig megfelelő jogi és szakmai alapok nélkül zajlott.

A szakma kirekesztése és a műtárgybiztonság kérdőjelei

A dokumentációs káosz csak a teteje a jéghegynek. Az OSZMI elnökségének több korábbi tagja arról számolt be, hogy Bodolay Géza igazgató több éven át teljesen mellőzte a testületet, amelynek feladata a szakmai irányítás és ellenőrzés gyakorlása lett volna. A testület tagjai nem kapták meg a döntésekhez szükséges dokumentumokat, üléseket rendszeresen lemondtak, és szakmai kérdésekben – mint például a gyűjteményből történő kölcsönzések – nem kértek véleményüket. Ez a gyakorlat hatékony belső kontroll hiányát, és azt eredményezte, hogy az igazgató szakmai felügyelet nélkül tudott döntéseket hozni.

A műtárgybiztonság legényesebb kérdése a restaurálások és a hiteles bemutatás körül merül fel. A szakmai körökben már régóta keringő információk szerint a múzeumban felújított, majd hiteles restaurátori dokumentáció nélkül kiállított tárgyak akadnak. A legsúlyosabb vádak egy közismert színésznő egykori, a múzeum tulajdonát képező bútorainak restaurálásával kapcsolatban merültek fel. Több, az ügyhöz közel álló forrás szerint a restaurálási munkákat olyan személy végezte, aki nem rendelkezik a szükséges, törvényileg előírt restaurátori képesítéssel. A befejezett munkákról pedig nem készült megfelelő szakmai dokumentáció, ami a tárgyak későbbi történetének rekonstruálhatatlanságát és az elvégzett beavatkozások ellenőrizhetetlenségét jelenti. Ez súlyos szakmai és etikai vétség egy múzeumban. A HVG kérdésére az OSZMI vezetése és a minisztérium egyaránt úgy reagált, hogy a felújítások szabályosan történtek, de konkrét képesítésekre, dokumentumokra hivatkozó bizonyítékot nem szolgáltattak.

A szakmai aggályok mellé társul a személyi bomlás. Az elmúlt években számos tapasztalt szakember – köztük a múzeum egykori tudományos főmunkatársa és osztályvezetője – elhagyta az intézményt. A távozások hátteréről nyilvánosan ritkán beszélnek, de belső források konfliktusokra, a szakmai vélemények figyelmen kívül hagyására és egy leépítő hangulatra utalnak. Az igazgató társulatként hivatkozik a múzeumra, ami egyfajta művészi autokrácia képét erősíti, ahol a rendezői akarat helyettesíti a kollegiális döntéshozatalt és a múzeumi szakmai protokollokat.

A felügyelet szeme: a minisztérium látszatintézkedései

A legaggasztóbb azonban nem magának a múzeumnak a helyzete, hanem az, hogy ezt a helyzetet a felügyeletet gyakorló minisztérium hogyan kezeli. A HVG-hez eljutott információk szerint a minisztérium rendelkezik olyan szakfelügyelői jelentésekről, amelyek komoly műtárgybiztonsági hiányosságokat rögzítettek az OSZMI-nál. Ennek ellenére látható rendszeres és hatékony intézkedésre nem került sor. A minisztérium nyilvános kommunikációja kizárólag a törvényességre és a szabálykövetésre koncentrál, konkrét szakmai kérdésekben – mint a nem megfelelő személy által végzett restaurálások – nem nyilatkozik.

• A múzeum statikai állapota
• A dokumentáció hiánya
• A restaurálásokkal kapcsolatos képesítések
• Az intézmény működésének ellenőrzése
• A szakmai közösség kirekesztése
• A minisztériumi felügyelet hiányosságai

Ez a passzivitás kérdéseket vet fel. Vajon a minisztérium – amelynek a kultúráért felelős államtitkára, dr. Ördög Nándor szorosan kötődik Vidnyánszky Attilához és a Nemzeti Színházhoz – képes-e objektíven felügyelni egy olyan intézményt, amelynek kinevezéséhez a Nemzeti Színház vezetője is hozzájárult? A felügyelet hiányosságai nem csupán egy múzeum sorsát érintik. Az Országos Színháztörténeti Múzeum a nemzeti színházi emlékeink és műtárgyainak egyik legfontosabb őrzője. A tárgyak rossz tárolása, a dokumentáció hiánya, a hitelesítetlen beavatkozások a magyar színháztörténet anyagi örökségének közvetlen veszélyeztetését jelentik. A kormányzati kultúrpolitika gyakran hangsúlyozza a hagyományok megőrzését, de ebben az esetben a megőrzésre felhatalmazott intézményt vezető szakemberek elűzésével, a szabályok meggörbítésével és a hatékony állami felügyelet hiányával nézik tétlenül.

A múzeum kertjében álló hamis feliratú szekér tehát többről szól, mint egy ízléstelenségről. Egy olyan rendszer szimbóluma, ahol a látszat gyakran felülírja a hitelességet, a művészi önkény a szakmai protokollokat, és a politikai-patronázsi kapcsolatok a felelős állami felügyeletet. Mindeközben a műemlék falak repedeznek, a valódi műtárgyak sorsa bizonytalanná válik, és a magyar színháztörténet egy darabja tűnhet el a feledésbe, vagy ami még rosszabb, a szakszerűtlenség áldozatául eshet.