Egy évtizeddel ezelőtt egy könyv került a magyar olvasók kezébe, amely megrázó őszinteséggel mutatta be, hogyan jutott el egy nyugati társadalom – Hollandia – odáig, hogy a világon elsőként legalizálja az eutanáziát. Bérczes Tibor „Élni és halni hagyni – Beszélgetések a holland eutanázigyakorlatról” című interjúkötete ma is aktualitással bír, hiszen az élet végével kapcsolatos döntések társadalmi megvitatása lassan de biztosan felkerül Magyarország napirendjére is. A könyv szerzőjével készült friss interjú rávilágít arra, hogy hol tart jelenleg a magyar diskurzus, mi akadályozza a konstruktív párbeszédet, és vajon Karsai Dániel tragikus sorsa fordulópontot jelentett-e.
Két évvel Karsai Dániel halála után úgy tűnhet, hogy az eutanázia kérdése háttérbe szorult. A valóság azonban árnyaltabb. A Karsai Dániel Alapítvány rendszeresen szólaltatja meg a témát kulturális fórumokon, mint az Ördögkatlan Fesztivál, ahol a közönség érdeklődése továbbra is élénk. Mögöttük egy apró de elkötelezett közösség áll: körülbelül 25-30 fős, orvosokból, jogászokból, pszichológusokból álló csoport, akik rendszeresen találkoznak az életvégi kérdések megvitatására. Egyre gyakrabban felmerül bennük az igény, hogy egyesületté szerveződjenek, hiszen úgy érzik, a társadalmi nyomás és a szükséglet megváltozása miatt a tárgyalások megkezdése – bár hosszú távon – reális cél lehet.
A legnagyobb akadály azonban nem a törvényalkotás technikai részlete, hanem a magyar társadalom mélyreható szociológiai és pszichológiai jellegzetessége. Bérczes Tibor interjújában hangsúlyozza: Magyarországon nem adja magát az együttműködés. Az emberek – még a jószándékúak is – gyakran félnek attól, hogy ha másokkal szövetkeznek, az általuk képviselt ügy és értékek „felvizeződnek”. A kompromisszumot nem közös megegyezésként, hanem gyengeségként vagy önfeladásként értelmezik. Ezt a mentalitást egy történelmi háttér erősíti: a szocialista időszakban a felülről kikényszerített, üres szerveződések mélyen elidegenítették a lakosságot az önkéntes közösségi részvételtől. Nincsenek mintáink a polgári önszerveződésre, és a szociológiai adatok is alátámasztják, hogy a magyarok baráti köre lényegesen szűkebb, mint például a szomszédos csehek vagy lengyeleké. Egy olyan társadalmi-politikai folyamat, mint az eutanázia legalizálása, amely mély konszenzusra és sokféleségben való együttélésre épül, így alapvető nehézségekbe ütközik.
A 2024-es április 12-ei kormányváltás természetesen megváltoztatta a politikai környezetet. Az új kormány már nem az, amelyik a tolószékben ülő Karsai Dániel mellett sétált el a Parlamentben. Az Egészségügyi Minisztérium jelezte is, hogy fontolóra veszi az életvégi döntésekről való társadalmi párbeszéd elindítását. Ez azonban messze nem egyenlő a legalizálással. Egy ilyen párbeszédnek először is tisztáznia kell a célját: arról kell-e vitatkozni, hogy legyen-e eutanázia, vagy arról, hogy hogyan legyen, milyen szigorú garanciákkal és keretek között? Hollandia példája mutatja, hogy az utóbbi út vezet eredményre.
Bérczes Tibor könyve éppen azt részletezi, hogy a holland gyakorlat nem a „szabad halál” káosza, hanem egy rendkívül szigorú, több lépcsős, orvosi, pszichológiai és jogi ellenőrzési rendszer. A döntés nem az egyén kizárólagos joga, hanem egy orvos és beteg közötti extrém körülmények között kialakuló, utolsó lehetőségnek tekintett megállapodás. A magyar társadalomnak, ha erre az útra lépne, valószínűleg nem a holland modellt kellene másolnia, hanem a saját kulturális, társadalmi és jogi hagyományainak megfelelő, egyedi megoldást kellene találnia.
A legfontosabb feladat tehát a jelenlegi helyzetben nem a törvénytervezet megírása, hanem a társadalmi alapok lefektetése. A beszélgetést elő kell készíteni. Ehhez szükség van:
- Tényekre épülő felvilágosításra: Meg kell különböztetni az eutanáziát a passzív euthanáziától (kezelésmegtagadás) vagy a palliatív gondozástól. Ki kell deríteni, milyen igazságok és mítoszok keringenek a témában.
- Etikai és vallási viták befogadására: A katolikus és más egyházak álláspontját, az élet szentségéről való elméleti vitákat be kell vonni a párbeszédbe, nem kell kizárni.
- A betegek és hozzátartozók hangjának meghallgatására: A vita ne legyen pusztán elvont filozófiai vagy jogi vita. A krónikus betegek, a gyógyíthatatlan fájdalmakkal küzdők tapasztalatai az alapvető iránytűk.
- Orvosi közvélemény kialakítására: Az orvosoknak milyen etikai, jogi és lelkiismereti kérdésekkel kellene szembenézniük? Ők a potenciális gyakorlók, véleményük kulcsfontosságú.
Karsai Dániel színre lépése minden bizonnyal történelmi fordulópont volt. Egy emberi sors és szenvedés arcot adott egy elvont kérdésnek, és lehetetlenné tette, hogy a társadalom továbbra is figyelmen kívül hagyja. Az ő emléke nem engedi, hogy a kérdést a szőnyeg alá söpörjük. Azonban a valódi változás – ha egyáltalán eljön – nem egy politikai döntésben fog megnyilvánulni, hanem egy hosszú, fájdalmas, de őszinte társadalmi értekezés folyamatában. Ennek az értekezésnek az első lépése nem a gyakorlat bevezetéséről, hanem arról kell szólnia, hogyan tudunk egyáltalán méltóságteljesen és empatikusan beszélni az élet legvégső, legsúlyosabb kérdéseiről. Bérczes Tibor könyve és az azóta eltelt évek tanulsága pontosan ez: mielőtt törvényekről beszélnénk, előbb megtanuljunk újra egymásra hallgatni.
